Gondolatok

Rostás Rita

Blogbejegyzések

https://pszichologuskereso.hu/blog/felelmetes-felelem-mit-tehetunk-gyermekunk-szorongasanak-csokkentese-erdekeben

Félelmetes félelem – Mit tehetünk gyermekünk szorongásának csökkentése érdekében?

A félelem az alapérzelmek közé tartozik. Segít abban, hogy a számunkra veszélyes, fenyegető dolgokat elkerüljük. Szülőként talán abban is bízhatunk, hogy az alkalmazkodás szolgálatában álló félelem megóvja legféltettebb kincsünket néhány meggondolatlan cselekedettől, balesettől.

Aztán egyszer csak azzal szembesülünk, hogy a félelem eltúlzott, talán már az elnevezés sem stimmel, lehet, szorongásnak kéne nevezni. S ez a „valami” nehezíti gyerekünk mindennapjait, egyiknek rontja a teljesítményét, a másikat megfosztja attól, hogy felszabadultan töltse idejét barátaival, a harmadiknak tönkreteszi az éjszakáit, s ezzel esetleg az egész család alvásritmusát felborítja, vagy a szabadidő, a nyaralások szervezésében jelent korlátot, és korántsem teljes a felsorolás.

Szülőként nagyon nehéz azt átélni, hogy nem tudunk segíteni a gyerekünknek, amikor valami baja van. Sok szülőtől hallottam már, hogy milyen jó, hogy gyermeke már kinőtt a csecsemőkorból, és meg tudja mondani, hogy mi zavarja. S aztán idővel ismét szembetalálhatjuk magunkat azzal, hogy a gyerek, vagy meg se tudja fogalmazni igazán, mi bántja, vagy ha mond is valamit, az nem érthető számunkra.

A szülők egy része ilyenkor a kiváltó okokat kezdi keresni. Előfordul, hogy apa és anya (vagy más családtag) egymást hibáztatja, a másik nevelési elveiben találja meg a magyarázatot. Nos, a túlzott a féltés, a széltől is óvás, a világ veszedelmes helyként való látása és láttatása valóban hozzájárulhat a gyermeki félelem felkeltéséhez és fennmaradásához, de a gyerek temperamentumában rejlő személyiségjegyek is befolyásolják az eltúlzott félelem állandósulását, és véletlen történések is hatással lehetnek rá.

Az okok feltárása, saját viselkedésünk elemzése, és szükség esetén változtatása lehet egy-egy lépcsőfok a félelemmel való küzdelemben. Azonban miközben tudjuk, már ez sem könnyű feladat, hisz senki sem lép át egykönnyen a saját árnyékán. Azt is tudnunk kell, hogy a már kialakult, állandósult félelmek esetében általában kevés ennyi, közvetlenül gyermekünknek is kell konkrét segítséget nyújtanunk.

A legfontosabb, hogy vegyük tudomásul, számos egyéb dologhoz hasonlóan, abban sem egyformák a gyermekeink, hogy mely helyzeteket, milyen mértékben ítélnek félelmetesnek. Egyikük kifejezetten keresi az izgalmakat, a másik meg ledermed a mások által még bőven természetesnek tekintett körülmények között. Vagyis kezdjük azzal, hogy elfogadjuk gyermekünknek ezt a tulajdonságát is. Ez azonban nem lehet egyenlő azzal, hogy megmásíthatatlan tényként tekintsünk a gyermeki félelemre, és semmit se tegyünk a megszűntetés érdekében. Nem várhatunk arra, hogy majd kinövi, idővel belátja a helyzet értelmetlenségét. Tekintsük tehát kiindulási alapnak a jelen állapotot, és vizsgáljuk meg Lawrence Cohen csoportosítását alapul véve, milyen tipikus válaszlépések lehetnek az adott helyzetben.

  1. Lehet elkerülni a félelmet keltő helyzeteket. Ha a szülő maga is szorongó alkat, valószínűleg ebben támogatja gyermekét. Az elkerülő viselkedésnek azonban ára van, beszűkíti azt az életteret, melyben a gyermek biztonsággal mozogni tud. Sajnos arra lehet számítani, hogy idővel még bővül is az a kör, ami fenyegetővé, elkerülendővé válik.
  2. Az sem jobb, ha elkerülés helyett elmerülés következik be. A szó szoros értelmében például úgy, hogy a medence széléről vízbe lökjük a víztől irtózó gyermeket, vagy hajmosástól rettegőnek mutatjuk meg, hogy a kádba nem lehet belefulladni. Bármely ijesztő helyzetbe való „belökés” alkalmával az illető általában azt éli át, hogy a szorongás betemette, hiába szűnik meg a kiváltó ok, csak a nagyon rossz, fullasztó tehetetlenség marad vissza. A gyermek nem arra kap mintát, hogy miként lehet megküzdeni a szorongással, hanem arra, hogy mennyire szörnyű és elviselhetetlen ez az egész.
  3. Vannak gyermekek, akik fogukat csikorgatva, kezüket ökölbe szorítva átszenvedik magukat valamilyen kellemetlen, elkerülhetetlen dolgon. A megfeszített izmok segítségével próbálja a gyermek (persze felnőttek is élhetnek ezekkel a stratégiákkal) a félelmet és vele együtt minden más érzelmet is távol tartani. Az előző ponthoz hasonlóan itt sem egy jóleső, megérdemelt, megszenvedett sikerélmény lesz a jutalom, csupán a túl vagyok rajta. Továbbra is marad a félelem az aktuális dologhoz kapcsolódó útitárs. Nincs feloldozó tapasztalás arról, hogy ez nem is olyan ijesztő, nem is annyira szörnyű. Azt feltételezem, hogy azok a gyermekek élnek ezzel gyakrabban, akikben erősebb a megfelelési vágy, akikre erősebben hatnak a szüleiktől feléjük áradó elvárások.
  4. Ami valóban megküzdést, a szorongás csökkenését eredményezhet, az az ijesztő helyzettel való szembenézés. Mondjuk ki: “látom, ettől félsz”, “azt gondolod, rossz lesz neked”. Vegyük észre, hogy ez más, mintha azt mondanánk: “ne félj”. Azzal nem tud mit kezdeni, érzéseinek tudatosítása, szavakba öntése viszont biztonságérzetet kelt. Legyünk társai, kísérői tovább is a megküzdésben. Hagyjuk meg neki az irányítást, ne sürgessük, de bátorítsuk a következő lépések megtételére. Ha az állapota engedi, adhatunk a megértést segítő információkat. Beszélhetünk félelem tárgyáról, illetve a félelmek ősi, a túlélést segítő jelentőségéről, és azokról a néha ijesztő stresszreakciókról (pl. a gyorsabb szívverés, levegő kapkodása, verejtékezés stb.), melyek éppen a túlélés szolgálatában álltak valaha. Életkortól függően elmagyarázhatjuk, hogy az ember nem felelős a benne keletkező és átsuhanó gondolatokért, érzésekért. De legalább ennyire fontos, hogy kiszolgáltatva sincs nekik, képes az izmai, a gondolatai irányítására, s ezeken keresztül valamennyire befolyásolhatja az érzéseket is. Az információk azonban önmagukban kevesek, és az is lehet, hogy gyermekünk éppen nincs is befogadó állapotban. Térjünk tehát vissza az érzések tudatosításához, és a megnyugtatáshoz, éreztessük, hogy vele vagyunk, és vele is maradunk, miközben együtt keressük a megoldást. Cohen számos más játékos gyakorlat mellett például az „Állj-mehet” játékot javasolja a Legyőzzük a félelmet! című könyvében. Ennek a játéknak az a lényege, hogy miközben együtt közelítünk a félelem tárgyához, a gyermek bármikor megállíthat minket.

Bár nem így nevezte, de ezt gyakorolta kisfiam barátjának az édesanyja is, aki a mélységtől való félelem leküzdésében volt kicsi fia társa, kísérője. A gyerek választott ki egy könnyűszerrel elkerülhető felüljárót, ahol próbatétel elé állítva önmagát anyukája kezét fogva először talán fogcsikorgatva jutott át a túloldalra. Aztán a helyszínhez közelítés, megállás, elindulás, továbblépés, a türelmes közös gyakorlás eredményeként hamarosan szűnni kezdett a szorongás. Innentől kezdve átfordult valami. Már nem bénító, beszorító, az életminőséget rontó érzés volt, hanem leküzdhetővé, legyőzhetővé vált a szorongás. Az együtt átélt élmény mélyítette a szülő és gyermeke közötti bizalmat, s hozzájárult a ma már felnőtt gyermek magabiztosságának, önbizalmának a növekedéséhez.

 

https://www.bien.hu/szerelem-es-csalad/baba-mama/anyava-valni-ez-sem-megy-egyik-naprol-a-masikra/127783

Anyává válni – ez sem megy egyik napról a másikra

Írta: 
Elegendő 9 hónap arra, hogy valakiből anyuka legyen? Vagy maga a kisbaba születésének pillanata teszi a nőt anyává? Mi határozza meg, hogy valakiből édesanya váljon? Szakértőkkel beszélgettünk, hogy segítsenek megválaszolni nekünk ezeket a kérdéseket.

…   Hosszabb folyamatAz anyává válás nem pillanatszerűen következik be, már a kislányok babás játékaiban is megkezdődik az anyaszerepre való felkészülés, aztán a serdülő-, és ifjúkori álmodozások is a folyamat részének tekinthetők, éppen úgy, mint a lázadozások a saját anyákkal szemben. Dr. Rostás Rita pszichológus szerint megfogadjuk, hogy mi az, amit biztosan másként, és mi az, amit jó szívvel átveszünk saját édesanyánk szokásrendszeréből. – Ennek a folyamatnak egyik jelentős állomása a baba megszületése, de ez nem a végállomás: az újszülött reakcióival, azzal, ahogy figyel ránk, ahogy megnyugodva hozzánk simul, vagy éppen azzal, hogy hiába vesszük ölbe, továbbra is kétségbeesetten sír, tovább formálja anyaszerepünket – magyarázta a szakember.

A várandóság időszaka már a nevében is a várakozást hangsúlyozza. Miközben a kismama készül az anyaságra, figyelemmel kíséri az új élet fejlődését, egyre többet foglalkozik képzeletben a babájával, beszélget vele, mesél neki, észleli a mozgását, rúgásait, találgatja, mire képes már, mit csinálhat éppen. Összefonódik az anya és baba élete – mondta Dr. Rostás Rita.

Ha korai a baba

Az anyaszerep kialakulását sok tényező befolyásolja – az egyik talán leggyakrabban emlegetett nehézség a túl korán, éretlenül érkező baba. Ez jelentős szorongást kelt az anyában, és az elkülönítés is hátráltathatja a babára való ráhangolódást. – A szorongás, a stressz különben is nehezíti az anyai szerep felvételét. A megélhetési, lakhatási vagy egyéb egzisztenciális gondok az anyaszerep gyengítésén keresztül is veszélyeztetik  a család működését. Az anya fiatal életkora, éretlensége is negatív hatású lehet, de az is, ha a gyerekvállalás mögött valamilyen manipulatív szándék állt, például abban reménykedett egy fiatal, hogy a baba érkezése megmenti az instabillá vált párkapcsolatot. Hátráltató lehet az is, ha például valamelyik nagymama vonja kétségbe, hogy az anya képes jól ellátni a gyermekét – hívta fel rá a figyelmet a pszichológus.

Nagyon fontos, hogy az újdonsült anyai szerep mellett a további szerepeink ápolását se hanyagoljuk el. A szakértő szerint teljesen természetes, ha kezdetben a figyelem főként a babára irányul – ebben az időszakban a fizikai fáradtság a kimerülésig is fokozódhat az újszülött melletti „24 órás ügyelet” következtében, a más állapot miatt pedig az anyuka alakja sem a régi még. Ilyenkor a háttérbe szorult női, és a feleség szerepet újra elő kell csalogatni. –  Ebben a türelmes, támogató férj sokat segíthet, és persze a nagycsalád is sokat tehet, ha átvállal a terhekből valamit – tette hozzá –, ha biztosítanak olyan szabad időt, melyet a házaspár kettesben tölthet.

http://www.bien.hu/egeszseg-es-eletmod/lelki-harmonia/amikor-nem-kivanunk-enni-semmit-ezert-lehet-etvagytalansagunk-a-nehez-elethelyzetekben/126987

Amikor nem kívánunk enni semmit – Ezért lehet étvágytalanságunk a nehéz élethelyzetekben

Írta: 

A legtöbb emberrel előfordul az élete során legalább néhány alkalommal, hogy hosszabb ideig étvágytalanság gyötri. Ez a legtöbb esetben nem betegség miatt történik, hanem inkább egy megterhelő, nehezebb életesemény következtében. Szakértőkkel beszélgettünk arról, mikor lehet étvágytalanságunk a stressztől és mit tehetünk ezekben a helyzetekben.

…    „Üss vagy fuss!”

Különbözőek vagyunk abban, hogy mit értékelünk kellemes izgalomnak, mennyire keressük vagy próbáljuk elkerülni az esetlegesen veszélyeztető ingereket, de a szervezet válasza a stressz-keltő helyzetekre alapvetően megegyező, a gyomorszorító érzés biológiai alapja egyszerűen megérthető Dr. Rostás Rita pszichológus elmondása alapján.

– Fenyegetés esetén az ősi „üss vagy fuss” válasz aktiválódik. Az összpontosuló figyelmet jelzi a táguló pupilla, gyorsul a légzés és a szívverés, emelkedik a vérnyomás és a vércukorcint, hogy az agy és a vázizmok vér- és vele együtt tápanyagellátása javulhasson, hisz akár harcra, akár menekülésre kerülne sor, nélkülözhetetlen az erőkifejtés. Jobban tudunk küzdeni, ha nem érezzük a fájdalmat, ezt segíti a fájdalomcsillapító hatású endorfin felszabadulása, a felszíni hajszálerek összeszűkülése csökkenti a felületi sérülések esetén a vérveszteséget. Nem utolsó sorban pedig az emésztésre sem pazarol ilyenkor energiát az ember, kiszárad a száj, összeszűkül a gyomor, egy falat sem menne le a torkunkon – magyarázta a szakértő.

Elmondása szerint hasonló reakció játszódik le bennünk, ha egy nagytestű vicsorgó kutya közelít felénk, ha megtámadnak az utcán, ha a forgalomban nem adják meg az elsőbbséget, balesetek, a betegségek következtében, konfliktusok, viták, vizsgaszituációk közben, és egyéb olyan szituációkban, amelyek a fizikai létünket, illetve közérzetünket veszélyeztetik.

– Emellett a köztudatban pozitívnak ítélt események is lehetnek stressz-keltőek, megterhelőek, hiszen izgulunk, hogy a nyaralás jól sikerüljön, jó legyen az idő, elégedett legyen minden résztvevő, ne fogyjon el idő előtt az erre szánt keret, ne történjen semmi baj. Gondoljunk bele, mennyi idegeskedést rejt egy karácsonyi készülődés, és mennyit, ha életünk nagy eseményét, az esküvőnket vagy a költözésünket szervezzük. Feszültek vagyunk, ha új munkahelyen, vagy egy a korábbitól eltérő munkakörben kell bemutatkoznunk, még akkor is, ha örömtelinek találjuk a változást – tudtuk meg Dr. Rostás Ritától.

A semminek sincs értelme érzés

A veszteségélmények, a halál, a válás, a szakítás, a munka-, vagy lakóhely elvesztése szintén stressz-keltő, jóllétünket veszélyeztető helyzetek, és mint ilyenek étvágytalanságot okoznak. Ráadásul ezek a szituációk az élet végességére emlékeztetnek, azt is megkérdőjelezik, hogy van-e értelme a küzdelemnek.

– Ekkor elhatalmasodik a semminek sincs értelme, semmit sem érek, a reménytelenség-, a tehetetlenségérzés, és az evés is elveszíti értelmét, tartósan elmegy az étvágyunk, nem vágyunk az étkezésekben rejlő örömforrásra – bár néhányan éppen a túlevésben találnak ilyen esetekben gyógyírt – fogalmazott a pszichológus.

A szakembertől megtudtuk azt is, hogy gyerekek esetében is kialakulhat stressz-hatására az étvágytalanság, de betegség tünete is lehet. Súlycsökkenés esetén természetesen gyermekorvoshoz kell fordulni.

– Azonban esetükben az is árnyalja a képet, hogy hamar rátanulnak arra, hogy az evésen keresztül hatni tudnak a szülőkre. A csecsemőkorban hozzászoknak a szülők, hogy szinte hetente növekvő mennyiségű táplálékra van szüksége a gyermeknek, de amikor már nem növekszik tovább a korábbihoz hasonló mértékben a táplálékfelvétel, vagy éppen egy megfázás vagy kánikulai nap vette el a gyermek étvágyát, akkor hajlamosak ijedtséggel, túlaggódással reagálni a nem evésre. A gyermek így ráérezhet arra, hogy elég eltolnia magától az ételt, és máris extrafigyelemhez, kényeztetéshez, sőt esetleg válogatott finom falatokhoz juthat – hívta fel rá a figyelmet Dr. Rostás Rita.

A stresszes helyzetek közül néhányban valóban életmentő lehet az idegrendszerünk által beindított folyamat, a többinél azonban inkább zavaró, mint segítő. – Ilyenkor érdemes tudatosan olyan tevékenységet választani, melynek közismert a stresszoldó hatása. A fizikai aktivitás mint például a sportolás, a tánc, a kirándulás azért nagyon hasznos, mert a cselekvés közben a hormonháztartás helyreállhat – tanácsolta a szakértő.

Újra meghozni az étvágyat

A kikapcsolódás meghozhatja az étvágyunkat, és segíthet elengedni egy-egy álproblémát, de általában nem szolgál végleges megoldással. Vérmérsékletünk, korábbi tapasztalataink, és persze a kiváltó helyzet alapján is jelentős eltérések vannak abban, hogy mennyire eredményesen tudjuk a megküzdési reakciókat mozgósítani.

– Lehet, hogy elemezzük a történteket, cselekvési tervet dolgozunk ki, felállítjuk a soron következő lépéseket, vagy meggyőzzük magunkat, hogy nem is olyan fontos számunkra az esemény, és támogatókat keresünk. Ha úgy látjuk, hogy valamelyik barátunk, hozzátartozónk elakadt, segítségre szorul, akkor megpróbálhatunk mi belépni a támogató szerepkörbe. Miközben biztosítjuk arról, hogy nincs egyedül, hogy fontos a számunkra, hallgassuk meg a nehézségeit, és hívjuk olyan programokra is, melyek a kikapcsolódását segíthetik. Fejezzük be a napot egy hangulatosan megterített asztal mellett, és bízzunk benne, hogy a szerettünknek is megjön az étvágya. Ha azonban tartós az étvágytalanság – tette hozzá Dr. Rostás Rita –, szerettünk lehangolt és fogy, akkor biztassuk szakember felkeresésére.

http://www.bien.hu/szerelem-es-csalad/gyermekneveles/minden-masodik-kamasz-szorong-valamitol-mit-tehet-a-szulo/125522

Minden második kamasz szorong valamitől – Mit tehet a szülő?

Írta: 

Az SOS Gyermekfalvak több mint 1000 középiskolás fiatalt kérdezett országszerte arról, milyen félelmeik, vágyaik vannak. Minden második gyerek bevallása szerint szorong valami miatt (56,6 %) és nem bízik magában (41,3 %), majdnem minden harmadik középiskolás pedig úgy gondolja, hogy szülei nem elégedettek vele.

A felmérésben megkérdezték azt is, mitől félnek leginkább a fiatalok: a családtagok halálától, az árvaságtól és a családtagok megbetegedésétől való félelem állt az első helyen, de az egzisztenciális problémák is erősen jelen vannak már, hiszen a negyedik legerősebb félelem, hogy felnőttként nem találnak majd munkát. Pszichológus szakértőnkkel beszélgettünk arról, miért is szoronghatnak a kamaszok, szülőként hogyan lehet észrevenni azt ha a tinédzser gyermek szorong valamitől, és mit lehet tenni, hogy oldani tudjuk a gyermek szorongását.

Valamennyi életszakaszban előfordulhat a szorongás, melynek mértékét, előfordulásának gyakoriságát alkati és környezeti tényezők is befolyásolják, tudtuk meg Dr. Rostás Rita pszichológustól.

Elmondása szerint minél érzékenyebb valakinek az idegrendszere, illetve minél több stresszveszteség, trauma érte őt élete – beleértve már a magzati létet is – során, annál több területen, annál intenzívebben jelenhet meg a szorongás.

A túlféltő, még a széltől is óvó szülők is megalapozhatják gyermekük szorongását. Azzal, hogy folyton a világban leselkedő valós vagy vélt veszélyekre mutatnak rá, félelmet, szorongást keltenek, amit tovább erősít a gyermek gyengülő önbizalma, hisz ilyen nevelési légkörben nem szerez tapasztalatokat arról, hogy ő milyen ügyesen képes megoldani a különböző helyzeteket, kihívásokat. Serdülőkorban a korábban is félénk, aggódásra hajlamos kicsik szorongása felerősödhet, és azokban a gyermekekben is kialakulhat szorongás, akikre ez addig nem volt jellemző.” – magyarázta a szakember. Ennek egyik oka, hogy a serdülő sokszor maga sem érti, milyen változások zajlanak a szervezetében. Az átalakuló hormonháztartás hangulatingadozásokat okoz, a váratlan jókedv, az abbahagyhatatlan nevetés, a hirtelen, ok nélkül rátörő szomorúság, lehangoltság egyaránt ijesztő lehet. „Bizonytalanná teszi, hogy a szervezete fizikailag is átalakul, a szó szoros értelmében is újra kell tanulnia a testhatárokat – gondoljunk csak az inkább fiúkra jellemző hirtelen megnyúló végtagokra, és arra a sutaságra, ügyetlenségre, amit ez eredményez –, el kell, el kellene fogadni a kialakuló nőies idomokat – sokszor ez ellen tiltakoznak a lányok az előre húzott vállakkal, görbe háttal, a logó, alakot elrejtő fiús ruházattal. Másoknál a tiltakozás az új alak és új szerep ellen étkezési zavarok, például anorexiabulimia megjelenését is eredményezheti. A lassabban érőknek meg éppen a várakozás bizonytalansága okoz nehézséget.” – fogalmazott Dr. Rostás Rita.

Csoportváltás és stressz

A serdülőkor nagy feladata a „ki vagyok én” kérdésre megtalálni a választ, ez az álmodozás időszaka lenne, most kellene biztonságos környezetben különböző szerepeket kipróbálni. Ezzel szemben a mai iskolarendszerben 14 éves kora környékén a legtöbb tininek iskolát kell váltania, vagyis egy új közösséget kell megismernie, egy új csoporttal kell elfogadtatni önmagát.

A csoport gyakran kritikuskiközösíti azokat, akik elutasítják a hangadók által támasztott követelményeket. Így is bele lehet sodródni olyan helyzetekbe, melyek aztán a serdülők szorongását fokozhatják, ilyen lehet a legális vagy illegális drogfogyasztás. A szerhasználat és a szorongás közötti kétoldalú összefüggés köztudott, vagyis a szervezetbe jutó különböző drogok szorongást eredményezhetnek, illetve egyesek a szorongásukat próbálják drogokkal oldani.” – mondta el a pszichológus.

Nem kell feltétlenül új közösségbe kerülni ahhoz, hogy valaki az iskolai erőszakbullying, pszichoterror áldozatává váljon. Ehhez gyakran elég annyi, hogy egy kicsit más legyen, mint a többiek, például félénkebb, bizonytalanabb, vagy épp szemüveges, elálló fülű, kövérebb, vagy kisebb az átlagnál. Azt természetesnek találjuk, hogy az áldozatszerepbe csúszott tinik szorongása fokozódik, de arra sokszor nem gondolunk, hogy a csoportban jelenlévő többiek, a megfigyelők is sérülnek eközben. „Náluk is megjelenhet a szorongás, részben félhetnek tőle, hogy legközelebb ők is áldozattá válhatnak, de rosszérzést kelthet bennük az is, hogy nem képesek kiállni a társuk mellett, nem mernek fellépni a zaklató ellen.” – vélekedett a szakértő.

A pszichológus szerint a tinik szorongásán leginkább úgy lehet oldani, ha támogatjuk őket abban, hogy olyan csoportokhoz csatlakozzanak, amelyekben jól érzik magukat, ahol sikerélményhez jutnak, ezáltal önbizalmuk növekszik, és így könnyebben tudnak a szorongáskeltő helyzetekkel megküzdeni. A sportkörtől a drámajátékokig, az önismereti vagy különböző művészeti eszközöket használatára építő csoportok mind jó hatásúak lehetnek. „Létrehozhatunk ilyen csoportokat az iskolában is, de működhetnek attól függetlenül is, például a lakókörnyezetben, így az iskolaváltás esetén sem maradnak támasz nélkül a gyermekek. Az önismereti, a drámapedagógiai elemekre építő csoportoknak további előnye, hogy gyakorolják a résztvevők az érzelmek kifejezését, egymás megértését, a különböző szerepek kipróbálását. Emellett ebben a korban is kellenek a gyerekek körül olyan felnőttek, akiket elfogad, akikkel meg tudja osztani a nehézségeit. Kiemelten fontos lenne ez azokban az osztály- vagy iskolai közösségekben, ahol a verbális vagy fizikai bántalmazás, a „gyötrés” megjelent. Kevés azon felkészült pedagógusoknak a száma, akik az áldozatok segítségére tudnak sietni. Biztosítani kellene, hogy a pedagógusok stressz- és konfliktuskezelő tréningeken vegyenek részt.” – hívta fel rá a figyelmet Dr. Rostás Rita.

A szorongás azért is veszélyes a serdülőknél, mert a szorongó, bizonytalan, szeretetéhes kamaszolyan helyzetekbe mehet bele, melyeket életkoránál fogva még nem tud jól felmérni, és melyekkelveszélybe sodorhatja önmagát vagy másokat. „A szorongó fiataloknál ez a probléma akadályozza a fejlődését, előfordul, hogy a tini a szorongás miatt sem a pálya-, sem a párválasztásra nem tud életkorának megfelelően készülni” – magyarázta a szakember.

Ráutaló jelek

A kamaszkori szorongást gyakran könnyebb lenne észrevenni, mint azt sokan gondolnák: sokszor mondják maguk az érintett gyerekek – csak előfordul, hogy a szülők nem figyelnek rájuk, elintézik egy legyintéssel, egy odavetett félmondattal, az „ugyan már, félreérted” vagy a „nem is úgy van”, „ne törődj vele” típusú válaszok nem segítenek kommunikáció folytatásában –, ezért érdemes komolyan venni a jelzéseiket. Máskor a viselkedéséből következtethetünk arra, hogy valami baj van.

Lehet, hogy a fiatal bizonyos helyzeteket el akar kerülni, nem akar közösségbeiskolába menni, máskor alvási nehézségek, megváltozó étkezési szokások az árulkodó jelek. A fej- vagy gyomorfájásis gyakran szorongás kísérő tünete” – mondta a pszichológus.

Ha a szülő felismeri a szorongásra utaló jeleket, előfordulhat, hogy az is elég, ha bátorítja a gyereket az érzései kifejezésében, és az úgynevezett értő figyelemmel hozzásegíti ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami nehézséget okoz neki, min kellene változtatni ahhoz, hogy jobban érezze magát a bőrében.

Szülőként érdeklődjünk az iskolában, például az osztályfőnöknél, hogy milyennek látja a gyermekünket. Ha fizikai tünetek is vannak, állapítsa meg szakorvos, hogy nincs-e valamilyen betegség a háttérben. Ha aggaszt gyermekünk állapota, viselkedése, forduljunk szakemberhez: sok iskolában dolgozik iskolapszichológus, és a lakóhelyünkön működő gyerekjóléti szolgálat – tette hozzá Dr. Rostás Rita –, vagy pedagógiai szakszolgálat pszichológusától is kérhetünk segítséget.”

http://www.esely.org/kiadvanyok/2017_3/tartalom.pdf
Magyar valóság: Rostás Rita KÍNZÁSMEGELŐZÉS ÉS GYERMEKVÉDELEM* – OPCAT TEVÉKENYSÉG A GYERMEKVÉDELMI SZAKELLÁTÁS INTÉZMÉNYEIBEN
 https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/cseppko_gyermekotthon_jelentes_ajanlo
https://pszichologuskereso.hu/blog/parkapcsolati-mediacio-vagy-meditalunk-parkapcsolatrol#overlay-context=

Párkapcsolati mediáció vagy meditálunk a párkapcsolatról?

Mediáció és meditáció – a két gyakran hallott latin eredetű kifejezés között mindössze egyetlen „t” betűnyi a különbség. Mégsem mindegy, hogy például arról „meditálunk”, hogy elváljunk-e, vagy a válás kapcsán felmerülő vitás kérdések rendezéséhez mediátor segítségét vesszük igénybe.

A mediáció közvetítést jelent, az 1973-ban kiadott Idegen szavak szótára hozzáteszi, hogy „főleg nemzetközi vitában, egy harmadik, a vitán kívül álló állam részéről”. Mára a nemzetközi politikai színtérről egyre inkább a hazai hétköznapok részévé válik a kifejezés. Amennyiben a párok között akár a váláshoz kötődően, akár azon kívül vitás helyzet alakul ki, mediátorhoz fordulhatnak. (A képzett mediátorok névjegyzéke megtalálható az Igazságügyi Minisztérium honlapján.) A mediátor közvetít a felek között, ha elakadt, eldurvult már a kommunikáció, ha rendszeresek a félreértések, ha mindkét fél csak a saját érdekét tartja szem előtt, akkor jól jön egy olyan külső személy, aki mindkét felet meghallgatva közelíti az álláspontokat. Amennyiben létrejön a mindenki számára elfogadható megegyezés – például egy kamasz és a szülei közötti vitás helyzetben, vagy a szülői felügyeleti jog gyakorlása, kapcsolattartás vagy akár a vagyonmegosztás kérdésében – akkor a megállapodást írásba foglalják, és minden érintett és a mediátor is aláírásával látja el. A mediáció lehet permegelőző, vagyis lehetnek olyan esetek, melyben az egyezség éppen azt eredményezi, hogy ne kelljen a bírósághoz fordulni, máskor meg a megszületett egyezséget be lehet nyújtani a bírósághoz, ami jelentősen csökkenti az ítélet – pl. a válás kimondása – meghozataláig szükséges időt és perköltséget.

Ezzel szemben a meditáció az elme koncentrációját, befelé irányuló figyelmet jelent, célja lehet ellazult állapotba kerülni, a szorongástól megszabadulni. Vannak bizonyos jógagyakorlatok, zenék, melyek támogatják a meditáció folyamatát. A meditáció kifejezés használatos az elmélkedés, elmélyült gondolkodás, töprengés szinonimájaként is.

Úgy vélem, nem tanácsos túl sokat meditálni (töprengeni) magányosan a válásról. Ha felmerül bennünk a szakítás lehetősége, ne tépelődjünk, jelezzük a problémánkat párunk felé, próbáljunk együtt közösen tenni a kapcsolatunkért, és bátran fordulhatunk párkapcsolati mediátorhoz is. Az időben segítséget kérő párok kapcsolatának jelentős része megmenthető!

http://pszichologuskereso.hu/blog/bolcsesseg-vagy-bizonytalansag#overlay-context

Bölcsesség vagy bizonytalanság?

dr. Rostás Rita képeEllenőrzött szakember Szerző: dr. Rostás Rita pszichológus – 2017. május 19. 23.50

Jó annak, akinek zsebében van a bölcsek köve, és mindenre tudja a választ. Vagy, ha már a bölcsek kövével nem is rendelkezhet mindenki, jelenne meg az útelágazásoknál egy töpörödött anyóka, aki – ha tisztelettel öreganyánknak hívjuk – megmutatja a helyes irányt, megmondja, mitől kell tartózkodnunk. Avagy huss, jönne a szemünkre jótékony álom, és felébredve már pontosan tudnánk, hogy mit tegyünk. Valahogy így születnek a megoldások a mesékben, de hogy van ez a valóságban? Miként választunk?

Amikor két vagy több alternatíva közül akarunk választani, döntésre készülünk, akkor feszültség léphet fel bennünk, a szaknyelv ezt nevezi kognitív disszonanciának (Festinger). A feszültség annál nagyobb:

  1. minél fontosabb számunkra a kérdés;
  2. minél vonzóbbak a kínálkozó lehetőségek, hisz ilyenkor a választás magában hordozza, hogy egy előnyös dologról kell lemondani;
  3. ha arra kényszerülünk, hogy két rossz közül válasszunk;
  4. ha azt feltételezzük, hogy mások egyet nem értését vívjuk ki; ami nyilvánvalóan annál erőteljesebben jelenik meg, minél jelentősebbek az egyet nem értő személyek.

Nem folytatom a sort. Inkább hozzuk meg a döntést, és ha szerencsések vagyunk, a döntést követően sikerül a bennünk lévő feszültséget csökkenteni, például úgy:

  • hogy felértékeljük a választott alternatívát, elkezdünk olyan információkat gyűjteni, melyek azt támasztják alá, hogy helyesen döntöttünk, kiemeljük a választott oldal pozitív elemeit;
  • a nem választott lehetőséggel nem foglalkozunk tovább, ha mégis, akkor az árnyoldalakra helyezzük a hangsúlyt;
  • keresünk támogatókat a döntésünk mellett…

Miért neveztem ezt szerencsésnek? Mert ezek a feszültségcsökkentő folyamatok sokszor tudatos elhatározás nélkül, mintegy automatikusan zajlanak le bennünk. Persze figyelhetünk is rájuk, és aktívan közreműködhetünk a jó közérzetünk érdekében. Ugyanakkor vannak, akik ilyen bizonytalan helyzetben csak tépelődnek, a lehetséges negatív következményeket veszik észre, azt vetítik előre, nem merik meghozni a döntést. Miközben egyre rosszabbul érzik magukat (a tartós feszültség testi tüneteket, fejfájást, vérnyomás-növekedést, emésztési zavarokat is okozhat), szinte dermedten, bénultan várják, hogy történjék valami. Beláthatjuk, hogy még az esetleges tévedés, egy rossz döntés is jobb az állandósuló feszültségnél.

Tulajdonképpen a jó döntéshozót tekinthetem bölcsnek. A Berlini bölcsesség-modell (Baltes) szerint a bölcsesség egyik kritériuma éppen az, hogy aki bölcs, az képes elviselni a bizonytalanságot, tisztában van vele, hogy nincs tökéletes megoldás, csak optimalizálni lehet a nyereségeket és veszteségeket; tudja azt is, hogy élet velejárója a relativizmus, vagyis különböző értékek, célok, prioritások egyaránt helyénvalók lehetnek.  Ugyanakkor a bölcsek rendelkeznek kellő tárgyi tudással, valamint úgynevezett műveleti tudással az információszerzés stratégiájára, a döntések meghozatalára és a tanácsadás mikéntjére vonatkozóan, és képesek nagyobb, történeti távlatokból is szemlélni az aktuális kérdéseket.

Aki tehát törekszik a bölcsesség felé, annak azt ajánlhatjuk, vállalja fel a döntések felelősségét, vegye tudomásul a jövőben rejlő bizonytalanságot. A címben pedig cseréljük és-re a vagy-ot. Bölcsesség és bizonytalanság, hisz e kettő összetartozik.

http://pszichologuskereso.hu/blog/lepcsohazi-bolcsesseg#overlay-context=pszichologus/dr-rostas-rita

Lépcsőházi bölcsesség

dr. Rostás Rita képeSzerző: dr. Rostás Rita pszichológus – 2017. április 30. 0.19

A lépcsőházi bölcsesség akkor száll meg minket, amikor – vérmérsékeltünktől, és a korábbi eseményektől függően – összetörve vagy dühösen kilépve egy társaságból a „lépcsőház” magányában rájövünk, hogy mit kellett volna mondani ahhoz, hogy ne húzzanak ismét csőbe, ne ugorjunk bele felesleges vitába, ne vállaljunk el (át) olyan feladatot, amihez sem kedvünk, sem erőnk. S persze nem is kellenek mindig mások, egyedül is el tudjuk érni a gyötrődést.

„Egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba” állítja Hérakleitosz, és persze igaz, idővel „az már nem ugyanaz a folyó”, meg közben az ember is változik, de van bennünk valami, ami a változás ellen dolgozik. Valami, aminek köszönhetően hajlamosak vagyunk ugyanazon ostobaságokat többször is elkövetni, vagy éppen nem csinálunk semmit, belesüppedünk az önsajnálatba, ahelyett, hogy megküzdenénk egy adott helyzettel. Azt, hogy mi áll az „ismétlési kényszer” mögött, most nem boncolgatom, csupán annyit szeretnék tudatosítani, hogy van remény. Ki lehet lépni a rossz körből, módunkban áll változtatni. Használjuk ki a megvilágosodás pillanatát, amikor észrevettük, hogy már megint…, de ne hagyjuk annyiban! Elemezzük ki, hogy mi vezetett ide, milyen lehetséges más választásaink vannak, és próbáljunk ki egy másik utat! S közben legyünk türelmesek, eltart egy ideig ez a folyamat, mint azt az alábbi vers is mutatja.

Sok sikert az új utak felfedezéséhez, és ha úgy gondolja, hogy nincs ereje, kedve egyedül elindulni, kérjen segítséget!  Tisztelettel: dr. Rostás Rita

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.

Sétálok az utcán.

Egy mély lyuk van a járdán.

Beleesem, elvesztem.

Nincs segítség.

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Úgy csinálok, mintha nem látnám.

Újra beleesem.

Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.

De nem az én hibám!

Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesem… ez puszta megszokás.

A szemem nyitva van.

Tudom, hol vagyok.

Az én hibám.

Azonnal kijövök.

IV.

Ugyanazon az utcán sétálok végig.

Egy mély lyuk van a járdán.

Megkerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok végig.

http://pszichologuskereso.hu/blog/konyvajanlo-mentoov#overlay-context=pszichologus/dr-rostas-rita

Könyvajánló: MENTŐÖV

dr. Rostás Rita képeSzerző: dr. Rostás Rita pszichológus – 2017. április 17. 1.06

Önsegítő kézikönyv lelkiproblémákkal küzdőknek, családtagjaiknak és segítőiknek.

A mentőövet Oravetz Dánieltől és Kulcsár Teodórától kapjuk, könyvük az Oriold és Társai Kiadónál jelent meg 2016-ban.  A könyv borítója szerint ez az első magyar pszichiátriai önsegítő szakkiadvány. A házaspár férfi tagja érintettként számol be betegségének megjelenéséről, és arról a folyamatról melynek eredményeként ma már azt mondja: „Több mint tizenhárom éve élek mentális betegséggel. Feleségemmel a hosszú évek alatt elfogadtuk és megtanultuk kezelni a betegségemet.”

A szerzők mentőövének első része a rémálom kezdetétől, vagyis a pszichózis megjelenésétől mutatja be az érzelmi hullámzásokat, melyek a szkizoaffektív pszichózist kísérik, az intőjeleket, melyek arra figyelmeztetik, hogy visszaesés, újabb pszichotikus epizód következhet be. A második rész Oravetz Dániel kis módszertani kézikönyve, melyben a betegséggel való megküzdéshez olvashatjuk a gyakorlati útmutatót. A harmadik részben a feleség, Kulcsár Teodóra foglalja össze azokat a hasznos tanácsokat, melyek a családtagok, segítők számára fontosak lehetnek. Köszönjük, hogy megosztották történetüket.

A könyvön átsüt a szeretet. A házaspár egymás iránti szeretete éppúgy, mint az ismeretlen olvasó, az esetleges sorstársak és családtagjaik irányába mutatott szeretet, amely a bátorításban, a reményadásban, a segíteni akarásban nyilvánul meg. A szeretet hatja át a kis skicceket is, melyek az olvasmányt még élvezetesebbé teszik. A néhány könnyed odavetett vonal megkönnyíti annak átélését, milyen jó is az, ha van, aki fogja a kezünk, ha élvezhetjük a napsütést, vagy mennyire fenyegető lehet, ha úgy érezzük, egy villám sújt le mellettünk. A könyvet a festőművész szerző, Oravetz Dániel illusztrálta.

Néhány napja, április 11-én részt vehettem az Ébredések Alapítvány, az Országos Tisztiorvosi Hivatal, és a Forrásház szervezésében megrendezett XIX. Közösségi Pszichiátriai, Addiktológiai és Mentálhigiénés Konferencián, ahol Antistigma-díjjal jutalmazták a szerzőpárost. Gratulálunk nekik! Dr. Rostás Rita

http://pszichologuskereso.hu/blog/hat-jo-tanacs-hat-het-mulva-kezdodo-erettsegi-vizsgakhoz

Hat jó tanács a hat hét múlva kezdődő érettségi vizsgákhoz

dr. Rostás Rita képe   Szerző: dr. Rostás Rita pszichológus – 2017. március 23. 23.24

Néhány hét múlva ebben az évben is megkezdődnek az érettségi vizsgák. Javában zajlik már a felkészülés. Egyesek talán úgy érzik, elég jól állnak már, másoknak meg csak a szorongása fokozódik, és egyre reménytelenebb helyzetbe sodorják magukat. Nekik szólnak a tippek, melyek segítségével a hátralévő időszakot még eredményesen kihasználhatják:

1. Csökkentsd az érettségi jelentőségét, ne a NAGY MEGMÉRETTETÉSként tekints rá!

Tudatosítsd magadban, hogy ez is egy ismételhető számonkérés, a következő időszakban újra be lehet jelentkezni, és lehet javító vizsgát tenni, ha nem, vagy nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd.

A középiskola és a felsőoktatás megkezdése között egy kis kitérő például a munka világába, kifejezetten hasznos is lehet, érettebbé tehet, növelheti a tanulási motivációt, megerősítheti vagy módosíthatja a választási irányt.

Attól, hogy esetleg egy vizsga nem sikerül, nem dől össze a világ, nem fognak kevésbé szeretni a barátaid, a szüleid, a tragédiák nem itt kezdődnek …

2. Növeld a tanulási motivációt!

Tűzz ki vonzó jutalmat magadnak, amit majd akkor realizálsz, ha befejeződtek a vizsgáid. Ez lehet egy jó könyvnek az elolvasása, vagy egy jó kirándulás a barátaiddal, pároddal. Lehet egy új ruha, egy ismeretlen helynek a felfedezése, valamilyen tevékenységnek a kipróbálása, megkezdése (pl. vitorlás tanfolyam, Balaton átúszás, jogosítvány-szerzés), egyeztess a szülőkkel, hátha tudnak valamit támogatni a vágyaidból.

3. Kerüld a negatív gondolatokat!

Ne hagyd, hogy a szorongás úrrá legyen rajtad. Ha jönne az az érzés, hogy „nekem ez úgysem megy, úgysem sikerül”, hessegesd el azzal, hogy erre most épp sem időd, sem szükséged nincs. Vágj bele egy kísérletbe, melyben mindent pozitívan fogalmazol meg. Tehát: „úgyis sikerül, hisz évente százezernél több ember leérettségizik, én is közéjük fogok tartozni”. A „már csak hat hét” helyett „még hathétnyi időm van magyar írásbelire való készülésre, a többihez meg még több”. Nincs olyan, hogy „semmit sem tudok” a megengedett: a „mennyi mindennel tisztában vagyok már, és milyen jó, hogy rájöttem arra, hogy itt még hiányzik valami, mert most még tudom pótolni”.

4. Készíts időbeosztást, haladj terv szerint, ne halogasd a tanulást, ne töltsd pótcselekvésekkel az idődet!

Tervezd meg a napjaidat, határozd el, mikor, melyik tárggyal mennyi időt foglalkozol, mekkora anyagrészt kell átvenned meghatározott idő alatt. Ha az idő végére értél, hagyd abba akkor is, ha a betervezett anyagrészt még nem dolgoztad fel, és haladj tovább az eredeti terved szerint. Amíg suliba kell menni hetente, majd az önálló, otthoni felkészülésnél naponta, esetleg kétnaponta iktass be tartaléksávot, melyet belátásod szerint hasznosíthatsz. Visszatérhetsz a korábban félbehagyott anyagrészhez, gyakorolhatsz valamit, elmélyülhetsz egy érdekesebb részben vagy pihenhetsz is.

A beosztás segít a halogatás elkerülésében. Ne keress kifogásokat tanulás helyett. A húsvéti nagytakarítás pótolható nyáron. Most ne törődj azzal, hogy miért nincs rend az asztalon, a szobában, ne foglalkozz vele, hogy a körülötted lévő rend visszahat a gondolatok rendezettségére is. Ez ugyan lehet, hogy általában igaz, de tartok tőle, hogy jelen helyzetben inkább kerülőút lenne. Legyen a hátralévő idő mottója, hogy a zseni átlátja a káoszt is! Mindent bele! Állj neki!

5. Váltogasd a tanulandót!

Könnyebb az anyagra koncentrálni, ha tudod, hogy csak meghatározott belátható időt tölthetsz vele, azt javaslom, 40-120 perc közötti mennyisséget engedélyezz egyszerre. Váltogasd, hogy mikor melyik tárggyal kezded, lehetőleg eltérő tantárgyakat tanulj egymás után, matematika után ne fizika következzen, magyar után ne a történelem. Változtass a módszereden is, ha elfáradtál, vagy úgy érzed, nem elég hatékony, ahogy eddig készültél. Lehet, hogy jegyzetelni kéne, kérdéseket megfogalmazni, ábrát szerkeszteni. Vannak, akiknek a társak jelenléte is ösztönző hatású.

6. Ne merítsd ki a szervezeted!

Alvásra nagy szükséged van. Egyél rendszeresen, a főétkezések között, tanulás közben is csemegézhetsz gyümölcsöt, egy-egy szelet csoki is megengedett időnként. Ne felejtkezz meg a folyadékbevitelről sem! A mozgásos tevékenységek a kikapcsolódás mellett segítenek a stressz-levezetésben is. A rájuk fordított idő- és energiabefektetés megtérül! De azért észszerűen, az elsődleges feladat most az érettségire készülés, a maratoni táv lefutása majd esetleg egy következő cél lesz!

Eredményes felkészülést, sikeres vizsgázást kívánok! Dr. Rostás Rita

http://pszichologuskereso.hu/blog/mindenki-apropojan-ismet-tehetsegrol

„Mindenki” apropóján ismét a tehetségről

Büszkék vagyunk a Mindenki sikerére.  Az ország örömmámorban, folyamatos beszédtéma: Láttad már? Ugye, milyen ügyesek a gyerekek!?! Mekkora ötlet!?! Ütős a csattanó!

Deák Kristóf, az Oscar díjas kisfilm rendezője olyan témát választott, melyhez mindenki ért, melyről mindenkinek van véleménye.

A gála utáni reggelen magyarázta egy ismerősöm, hogy azért a tanárnővel is lehet azonosulni, jó, jó, érti ő, hogy talán kicsit túllőtt a célon, de a cél szép, és így legalább több gyerek vehet részt a külföldi úton, …  Aztán később megdöbbenve hallottam mástól is hasonló véleményt, hogy több síkon hat, és a pedagógusszereplőt is lehet pozitívan szemlélni… Számos a médiában olvasható komment is azt emeli ki, hogy a pedagógus vágyai nemesek, néhányan még azt is hozzáfűzték, a gyerekek a tiszteletlen lázadók.

Természetesen mindenkinek szíve joga mást-mást kihallani, belelátni egy filmbe, nem vitatom. Álláspontom szerint azonban nem lehet követendő cél mindenki számára ugyanazt a lehetőséget biztosítani. Ezen a honlapon már írtam Tehetség – áldás, átok, áldozat? címmel egy blogbejegyzést, abban is utaltam rá, hogy a tehetség átlagon felüliséget, kiemelkedőt jelent, vagyis nem hozhatja mindenki egyaránt magával a génjeiben. A pedagógusoknak (és a szülőknek) abban van a felelősségük, hogy miközben egy átlagos elvárható szintet mindenkivel megpróbálnak elérni, támogassák, hagyják, hogy szárnyaljanak, azok, akikben megvan rá a képesség. Keressék, segítség a tehetségcsírák kibontakozását. Találják meg, hogy mi az, amiben leginkább kiteljesedhet, és fogadják, fogadtassák el, hogy nem lehet mindenki egyaránt zseniális vagy géniusz – ahogy Czeizel professzor hívta a megvalósult tehetséget –, de attól még élhet teljes, boldog, értékes életet.

Visszatérve a kiinduló történethez, azt nem tekinthetjük hatékony segítségnek, hogy egyesek ugyan részt vehetnek a kórusban, de ott nem szabad megszólalniuk. Vitapartnereim azzal érveltek, hogy jó-jó, de ez egy rövidfilm, ami nyilván nem tud mindent bemutatni, és igazán feltételezhetném, hogy a pedagógus a csoki-osztáson kívül egyéni fejlesztést is végez. Rendben van, higgyék, ha akarják.

A magam részéről azonban kitartok amellett, hogy nem elfogadható pedagógusként csalásra buzdítani a gyerekeket. Tudom, kevés olyan ember van, aki diákként sosem próbálkozott pl. puskázással jobb jegyet elérni, de óriási a különbség aközött, hogy valaki saját jószántából kísérel meg előnyhöz jutni, tudva és vállalva a lebukás veszélyét, vagy egy tekintélyszemély előírását követi.

Pszichológusként talán még a „kegyes” csalásnál is veszélyeztetőbbnek látom, hogy a tanárnő, arra ítéli a gyerekeket, hogy küzdjenek egyedül, senkivel se osszák meg a nehézségeiket. Nem könnyű arra szocializálni a gyerekeket, hogy fogalmazzák meg, mi bántja őket, hogy jelezzék, ha nem értenek valamit, ha más a véleményük. Általában kevés teret tud nyújtani az iskola a vitakultúrának, s gyakran családon belül sem beszéljük meg a kérdéseket. A filmbéli pedagógusok még olyan korban nőttek fel, melyben rendszerszinten működött az információk szűrése. Volt, amiről társaságban, iskolában, és volt, amiről csak szűk családi körben, vagy még ott sem lehetett beszélni. Higgyünk a mesének, hirdessük, hogy nemcsak lehet, hanem érdemes is megalkuvásmentesen, egyenesen, a hibákat feltárva, jobbító szándékkal kommunikálni. A film optimizmusa éppen abból fakad, hogy a gyerekeknek sikerül áttörni a titok-burkot. Az ötletes lázadás, bosszúállás, a közösség erejének bemutatása a hab a tortán.

Remélem, sok gyerek – akiknek Deák Kristóf a díját ajánlotta – nézi meg a filmet, és merít hitet, erőt belőle. Mi pedig szülőként, pedagógusként reménykedünk benne, hogy sikerül megvalósítani Kristóf szavait, s „próbáljuk őket úgy nevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk.”

Gratulálunk a tehetséges rendezőnek és nagyszerű csapatának, és persze mindazoknak a családtagoknak, pedagógusoknak, barátoknak, akik hozzájárultak a szárnyaláshoz! Köszönjük: Dr. Rostás Rita

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/uj-ev-uj-fogadalom-uj-kommunikacios-stilus

Új év, új fogadalom, új kommunikációs stílus

Túl vagyunk az év legmeghittebbnek tartott ünnepén, mégis bizonyára akadnak páran, akik ezúttal sem igazán büszkék magukra, mert az előkészületek közben megint sikerült megsérteni szeretteiket.

Oly sokszor elhatározzuk, hogy legközelebb nem így lesz, mégis újra meg újra átéljük, hogy az ünnepi rohanást – amit most még a naptár is fokozott a szombatra eső szentestével – kísérő stresszben egymást hibáztatjuk. Jobb esetben elpárolog a harag, mire az ajándékok kicsomagolásához érünk, de nem ritka az sem, hogy még akkor is a fáradtság és a rossz szájíz uralkodik a hangulatunkon.

Sokan, sokszor próbálkoztunk már csökkenteni a karácsonyt övező elvárásokat, igyekeztünk korábban vásárolni, kevesebb fogással, csak néhányfajta süteménnyel készültünk, de aztán valahogy ismét félrecsúszott minden, és megint elhangzottak a párunkat (szüleinket, gyermekünket) hibáztató mondatok: a Te mindig…; rád sose lehet számítani…; mások első szavára bezzeg azonnal képes vagy…; nem csoda, hogy kiborultam, hisz Te …; szörnyű vagy….

Ezek a szaknyelven „Te közlések” arról szólnak, hogy a másik mit csinál – és mivel épp feszültek, dühösek vagyunk –, miben hibázik, mit ront el. A természetes reakció az ezt hallgató félben a lázadás, a tiltakozás a helyzettel, illetve az ilyeneket hangoztató személlyel szemben. Válasza nem nagyon lehet más, mint viszonttámadás vagy védekezés. A kellemetlen hangulatot biztosan, a veszekedést vérmérséklettől függően alapoztuk meg.

Ezzel szemben használjuk a “Te közlések” helyett  az úgynevezett „Én közléseket”, amelyek a saját érzéseinkről, vágyaink kifejezéséről szólnak: „Ilyenkor karácsony előtt mindig nagyon feszült vagyok, szeretném, ha minden jól sikerülne. Ha az utolsó …-ig vársz a fa megvételével (felállításával), akkor úgy érzem, …, én meg attól tartok (amiatt aggódom)… ezért kérlek…” Ha így fogalmazunk, sokkal inkább számíthatunk arra, hogy a másik fél empátiáját ébresztjük fel, megértés keletkezik benne irányunkban. Az azonnali, zsigeri elutasítás helyett nagy valószínűséggel meghallgatásra talál a kérésünk. Ha azt nem is ígérhetem, hogy minden vágyunk teljesül így, de arra van esély, hogy vita helyett a megoldás keresése következzék be.

Legyen tehát az idei újévi fogadalmunk, hogy változtatunk kommunikációs stílusunkon! Próbáljuk ki, milyen hatása van, ha nem hibáztatjuk a másik felet, ha a sértő, megsemmisítő általánosítások, másokkal való összehasonlítgatások, vádaskodások, gorombaságok helyett, ezentúl a tényekről, a véleményünkről, az érzéseinkről, és az igényeinkről beszélünk. Ha már januárban elkezdjük, van esély rá, hogy nyárra már megszokottá válik, így nem csak a karácsonyi ünnepek alatt fejezhetjük ki egymás iránti tiszteletünket ezen a módon is.

Boldog, egymásra jobban odafigyelő új esztendőt kívánok! dr. Rostás Rita

Az „elég jó anya”

dr. Rostás Rita képe

Ellenőrzött szakember

A napokban sokkoltak minket a ceglédi gyermekgyilkosságról vagy balesetről (?) szóló híradások, és az azokhoz kapcsolódó elitélő, a bűnösöket kereső, vagy épp felmentést nyújtó kommentek.

Bár nem szeretném a konkrét esetet elemezni, ennek kapcsán ötlött eszembe Winnicott találó kifejezése, az elég jó anya, melyet Bruno Bettelheim is kölcsönvett: Az elég jó szülő címmel írt könyvet a gyermeknevelésről.

Miben rejlik a különbség a tökéletes és az elég jó anya között? Az idealizált anyakép szerint nincs nagyobb boldogság a gyermek megszületésénél, akivel ettől kezdve jó darabig együtt rezdülünk. Megvédjük őt minden bajtól, elhárítunk minden veszélyforrást, kielégítjük minden vágyát.

Az anya az első gyermek születéséig általában dolgozik, addig a háztartás vezetése, a házi munkák végzése csak másodlagos feladat, mely teendőkön jellemzően a gyermektelen fiatalok osztoznak. Néhány kevésbé karriercentrikus anyaságra készülő nőben halványan meg is fogalmazódik, hogy nem is árt egy kis szünet a munkában, milyen jó lesz majd kicsit több időt tölteni otthon.

Ehhez képest a gyermek megszületésével egy fárasztó, 24 órás szolgálat kezdődik. S bár kezdetben általában vannak segítő családtagok, barátok, lassan azonban az anyák magukra maradnak. Az apák, vagy azért, mert átérzik a szülői felelősséget, és az anyagi biztonság megteremtéséért dolgoznak, vagy azért, mert úgy vélik kiszorultak az anya-gyermek összefonódásból, egyre kevesebb időt töltenek otthon. A nagyszülők többnyire még munkavállalók, saját vágyaik kiteljesítéséért küzdenek, s nem a „szupernagyi” szerep betöltése a céljuk.

A fiatal édesanya nem tud kinek panaszkodni, előfordul, hogy magának sem meri bevallani a nehézségeit, hogy menekülni szeretne a folyamatos, nem szűnő felelősség elől, hogy mérhetetlenül fáradt, hogy az alváshiány már-már elviselhetetlen. Szembesül azzal, hogy a házi munkának nincs látszatja, sem eleje, sem vége, hogy semmivel nincs kész soha, s hogy mindezzel egyedül maradt, a munkamegosztás újabban úgy alakul, hogy „hiszen Te vagy otthon egész nap”. S ráadásul a gyerek sem mindig bűbájos. Hol indokoltan, hol érthető ok nélkül nyüglődik, s bár sokszor sikerül eltalálni, hogy mi a gond, néha nem szűnik a fájdalom, van, hogy lehetetlen a vigasztalás.

A gyermekek nagyon pontosan leképezik az anyjuk érzelmeit. Egy-egy végzetes kiborulás abból is fakadhat, hogy a gyerek nyűgösséggel reagál a szülő stresszes állapotára, és miközben az egyre idegesebb anya próbálná őt nyugtatni, a gyermek a feszültséget érzékelve még elkeseredettebb sírásba kezd, ez az anyát tovább bosszantja, és már benne is vagyunk az ördögi, negatív körforgásban.

Megoldást jelenthet, ha az anya önreflexiója idejében tudatosítja a veszélyt, képes segítséget kérni, ha az apában, családtagokban, ismerősökben van elég empátia, és észreveszik az anya romló állapotát, ha egy hivatásos segítő, pl. védőnő észleli a bajt.

Hiszek benne, hogy az új családi szerepekre való közös készüléssel is megelőzhető az ilyen extrém veszélyhelyzetek kialakulása. Tervezzük meg, hogy ki, mikor, miben tud segíteni!  Mit tud vállalni az apa? Fontos, hogy legyen néhány olyan óra naponta, amikor tehermentesíti az anyát, amikor ő az, aki a gyerekre figyel, míg az anya pihen, a saját szórakozásával vagy épp a háztartással foglalkozik. Jót tesz a családnak, erősíti az apa-gyerek kapcsolatot, ha az anya legalább hetente egyszer 1-2 órás „kimenőn” van. Találkozás a barátnőkkel, sportolás vagy csak egy önfeledt séta, és feltöltődve érkezik vissza az otthonába. Aztán gondoljuk át, vannak-e nagyszülők, más rokonok elérhető távolságban, akik hajlandók heti, kétheti rendszerességgel vigyázni a gyermekre, hogy anya és apa párként is szervezhessen magának közös programot. Ha nincsenek, próbáljunk meg hasonló korú kisgyermekes barátokkal egyezkedni, hol mi vagyunk együtt mindkét család gyermekeivel, hol ők, így biztosítva a párok számára a gyerekmentes együttlétet. Jó, ha ezek az alkalmak nem véletlenszerűen váltakoznak, hanem előre tervezhetően, kiszámíthatóan ugyanazokon a napokon, időpontokban vannak. Lényeges, hogy így egy egyszeri megállapodás van, és nem kell folyamatosan kérni.

Emellett szervezzünk gyerekes közös programokat is más családokkal, ha van a közelünkben, vegyünk részt baba-mama klubban. Fontosak ezek a lehetőségek a gyerekek és az anyák számára is.

Ne akarjunk tökéletes, mindenható szuper anyák lenni, törekedjünk csak a könnyebben elérhető „elég jó szülő” címre. Ne feledjük, sok szerepünk van egymás mellett, jogunk van önmagunkért, párkapcsolatunkért is tenni. Higgyék el, kiegyensúlyozottabban, pihentebben könnyebb gyermekeinkre is odafigyelni, az ő jogos igényeiket is meghallani. Ehhez kívánok erőt és segítő társakat!       Dr. Rostás Rita

http://pszichologuskereso.hu/blog/el-sem-hiszem-hogy-mar-ekkora-bolcsit-ovit-kezd-gyerek#

El sem hiszem, hogy már ekkora! Bölcsit, ovit kezd a gyerek!?!

dr. Rostás Rita képe

Ellenőrzött szakember

Közeleg az ősz, sok kisgyermekes család számára ez azt jelenti, hogy a család szeme fénye kirepül a fészekből. Egyelőre ugyan még csak időszakosan, a hamuban sült pogácsát nem most kell készíteni, mégis sok családban megugrik a szorongásmutató, ami megnehezíti az elválást. Gondoljuk át közösen, mit tehetünk azért, hogy könnyebb legyen az átállás!

A gyerek és a szülő habitusától, eddigi tapasztalataiktól, a felkészítéstől, és a lefolyás módjától függően eltérő mértékben viseli meg az elválás a gyermeket. Azért írom most, augusztus végén, e pár sort, mert még van idő arra, hogy együtt elsétáljanak a leendő, bölcsődéhez, óvodához, megnézzék az épületet, a játszó gyerekeket, a sok izgalmas játékot. Beszélgessenek arról, hogy rövidesen ő is ide fog járni, mert már olyan nagy lett, és – az igazságnak megfelelően – anya is dolgozóba fog menni, vagy otthon fog olyan munkát végezni, ami miatt nem tud egész nap vele játszani, figyelni rá. Jó, ha ezt a sétát többször is megteszik, ezáltal kicsit hozzászoknak mindketten. Ráadásul könnyebb lesz a tervezés, ha tudják, mennyi idő alatt lehet kényelmesen, rohanás nélkül odaérni.

Fontos a leendő gondozónővel, dadussal, óvó nénivel előzetesen, a gyerekkel együtt is megismerkedni. Így névhez és archoz tudják kötni, hogy ki vár a csöppségre. Az is szerencsés, ha van mód a csoportszobába is bekukucskálni. Lehet, hogy olyan vonzó, hogy ettől kezdve az lesz a picur baja, miért nem maradhat ott, miért nem mehet már másnap. Természetesen ez legyen a legkisebb baj, örüljenek neki, magyarázzák el türelmesen, ha szükséges többször is, hogy miért jöttek most, és tegyék érdekessé a hazafelé vezető utat egy kis játszótéri tartózkodással.

Hangsúlyozzák azokat a jó dolgokat, melyek az óvodában vagy a bölcsödében várják őt. Hozzák szóba többször is a témát, fűzzenek hozzá egy-egy új részletet, például, benti játékok, majd ebéd a többiekkel, kicsit később udvari játékok, közös alvás, tegyenek fel kérdéseket, és bátorítsák őt is a kérdezésre. Viszont sose a gyerekkel, illetve ne előtte beszéljék meg gondjaikat. Képzeljük el, mennyire nem jó azt érzékelni bizonytalan „kistörpeként”, hogy „anya ennyire félt ettől az egésztől, ha legszívesebben még évekig otthon maradna velem. Micsoda szörnyűség várhat rám, anya azt mondja, oda csak verekedős és taknyos gyerekek járnak, meg attól tart, hogy mindent hazahozok – miii, hazahozhatom az összes játékot, még a csúszdát is az udvarról????” De az sem könnyíti meg a gyerekek dolgát, ha azzal szembesülnek, hogy „útban vannak”, ha azt taglalják a fejük felett, hogy mennyire szeretnének, kellene már dolgozni menni, mert most itt lenne egy jó lehetőség, nem bírják már anyagilag sem, belefáradtak a házimunka szürkeségébe és végnélküliségébe…

Légkésőbb az óvoda vagy a bölcsőde kezdete előtti héten alakítsák fokozatosan úgy a napirendet, hogy az alkalmazkodjon a majdani elvárásokhoz. Ha eddig engedték is, hogy bagolytípusú gyermekük sokáig ébren maradjon, itt az idő, hogy megkezdjék biológiai órájának az átállítását. Szoktassák korábbi lefekvéshez, és ha nem ébred magától, keltsék fel időben. Gyakorolják a reggeli készülődés és indulás „tortúráját”, ami így nem fog a közösségbe lépéshez kötődni. Természetesen el is kell indulni, közértbe, nagyihoz, játszótérre, anya barátnőjéhez, usziba. Mindegy, lényeg, hogy minden reggelre legyen valami program (persze ugyanaz is lehet), és tudják, mennyi időre van szükségük a kapkodásmentes induláshoz. Ne legyenek lusták! Ne akarják a gyerekkel együtt kihasználni még az utolsó napok adta lehetőségeket a kényelmes reggeli pihizésekre. A szokás nagy úr, sokkal könnyebbek lesznek a reggelek, ha következetesen hasonló dolgokat követelnek. Van gyermek, aki arra vágyik, hogy ébredés után még 5-10 percet fekhessen, másnak ezt nem lehet megengedni, mert visszaalszik, és képes a végtelenségig húzni a felkelést. Van, aki a kakaókedvéért kel fel, mást meg épp az tesz kezes báránnyá, ha a kakaót még az ágyban  kapja.

Remélhetőleg már jó előre érdeklődtek az adott bölcsőde, óvoda helyi szokásairól. Azt nem javaslom, hogy próbáljanak új szokásokat bevezettetni, de ha nagyon másról beszélnek, mint amit helyesnek tartanak, érdemes elgondolkodni azon, jó helye lesz-e ott a gyereknek. Augusztus végén azonban már elég lehetetlen próbálkozás lenne a változtatás, így most már bízzanak benne, hogy rendben alakulnak a dolgok. (Ha nem, még később is lesz rá lehetőség, hogy valami más megoldáson töprengjenek.)

Feltételezem, hogy már sehol sincs olyan beszoktatás, mely csak időben engedékeny, de térben nem. Kerüljék el azokat a helyeket, ahol azt ugyan megengedik, hogy a szülő hamarabb jöjjön a gyerekért, tehát fokozatosan kell egyre hosszabb időt tölteni a csoportban, de azt nem, hogy a szülő a csoportszobába menjen a gyerekével együtt. Az a gond ezzel, hogy a kisgyermekek időfogalma kialakulatlan, így az nem segítség a gyereknek, hogy azt mondjuk – a hetvenes évek filmhőséhez, Láng Vincéhez hasonlóan – „egy óra múlva itt vagyok”.

Ha együtt bemehetnek a csoportszobába, akkor a legtöbb gyerek rövidesen elindul felfedezni a terepet, ő fogja Önöket otthagyni az izgalmas, új játékok és gyerekek kedvéért. Ne használják ki az alkalmat arra, hogy elszökjenek. Tartsák magunkat az eredeti megállapodáshoz, és maradjanak, amíg tervezték. Figyeljenek, gyűjtsenek közös élményeket, melyekről aztán otthon is beszélgethetnek. Jó tudni, melyik játék az, amelyik megtetszett, melyik társa hívta játszani, mit szeretett volna kipróbálni, de nem jött össze, stb.

Ha már ismerős a közeg, jöhet az újabb lépcső, hogy Önök nélkül megy be, míg Önök kint várakoznak, majd el is mennek, fokozatosan növelve az önállóan töltendő időt. Engedjék (ha az adott intézményben ezt nem tiltják), hogy valamilyen kedves tárgyat, macit, ruhadarabot magával vigyen, hogy az helyettesítse „átmeneti tárgyként” az anyát, az otthont. Beszéljék meg már előző este, hogy mi legyen az. Tisztázzák, ha beviszik, akkor, ahhoz mások is hozzányúlhatnak, próbáljanak olyan valamit keresni, amit bár kedvel, de az esetleges elvesztése sem okozna nagyon nagy traumát.

A legtöbb gyerek hamar hozzászokik az új helyzethez. Ezt támogatja az is, ha Önök sem viszik túlzásba a búcsúzkodást. Induljanak ki abból, hogy szép nap vár a gyermekükre, és Önöknek is sikerül valamit végre EGYEDÜL elintézni, míg ő ott van. Ha ez jár az eszükben, könnyebb úrrá lenni a rossz hangulatukon. Így, ha lesz is némi sírás, mikor ott akarják hagyni, az csak a szeretet és kötödés kifejezése, aminek örülhetnek, és mire a sarokig elérnek a csöppség már önfeledten játszik. Ha azonban megérzi a gyermek – többnyire – az anya kétségbeesését, az elengedéstől való félelmét, vagy ha ambivalensen kötődik, ha negatív élmény kapcsolódik az elváláshoz (például egy kórházi kezelés miatt), akkor arra lehet számítani, hogy a bölcsődébe, óvodába lépés az ő szorongását is felerősíti. Ha mód van rá, adjanak egy kicsivel több időt, lassabb tempóban folytassák a beszoktatást, kérjenek fokozott segítséget a gondozónőktől, óvónőktől. Lehet próbálkozni azzal is, hogy más családtag viszi, gyakran csak az anyának szól a „cirkusz”, apától, nagyszülőtől könnyebben elköszön.

Mindig mondják meg, hogy mire számítson a gyermek, meddig fog maradni, és tartsák be az ígéretüket, a megbeszéltek szerint érkezzenek meg érte. Kössék olyan fogalmakhoz az időt, melyet ő is megért, ebéd előtt, alvás után, stb. Beszélgessenek továbbra is naponta a csoportélményeiről.

Tekintsék partnernek a gondozónőt, óvónőt. Önök ismerik jobban a gyereküket, viszont neki van nagyobb szakértelme, tapasztalata a nevelésben, ő látja a többiekhez viszonyulva, viszonyítva is a gyerekeket. Ha kérdésük van, ha nem értenek valamit, ha új viselkedésforma jelent meg a gyermeknél, ha otthon történt valami, osszák meg velük, forduljanak hozzájuk bizalommal!

Bizony, már ez is bekövetkezett! Ilyen nagy már a gyermekük! Gratulálok hozzá! Dr. Rostás Rita

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/kiborito-mar-megint-hisztizik

Kiborító! Már megint hisztizik!

dr. Rostás Rita képe

Ellenőrzött szakember

„Hogyan fékezzem magam, ha újra meg újra kiborít a gyermekem hisztije?” – tette fel a kérdést egy édesapa. Tipikus kérdést feszegetett, sokszor, sokan érezzük úgy, hogy meghaladja erőnket a hisztiző gyerekkel való küzdelem, szembesülünk saját „bénaságunkkal”, átéljük, hogy nem bírunk egy csöpp gyerekkel…  Többek között neki akartam segíteni, amikor röviden összefoglalom, hogy miért alakul ki a hiszti, és mit tehetünk a hisztik számának csökkentése érdekében.

A legtöbb gyereknél kétéves kora környékén jelenik meg a hiszti. Akkor érkezik abba a korba, hogy harcba kezd az akaratának az érvényesítése érdekében. A hiszti arról szól, hogy a gyerek akar valamit, de hiába, a vágya nem tud kiteljesedni, akadályba ütközik, és ez feldühíti. A dühét indulatos reakciók kísérik. Lehet, hogy hangosan sír, toporzékol, vagy épp a földre veti magát.

Erre mondhatnánk, hogy jó, akkor majd mi, liberális szülőként engedünk a gyerek vágyainak, és így elkerüljük a hisztizést, de nem ilyen egyszerű a dolog. A vágyak egy része egyszerűen nem teljesíthető a külső körülmények miatt, például, nem lehet apát hazahívni a dolgozóból, nem játszhat vasárnap Misivel az óvodában, és nem játszhat télen mezítláb a fűben, hiába szeretné. Egy másik része nem megy, mert más érdekét sérti, nem veheti ki a testvére kezéből a kisautót, és nem viheti haza a szomszédgyerek játékát sem. Ráadásul időnként az dühíti fel, amit nem tudmegcsinálni. Egyedül akarja felvenni, befűzni a cipőjét, de nem elég ügyes hozzá, vagy le akar rajzolni valamit, de a rajza nem hasonlít az elképzeltre, összedől, amit épít… A hiszti kiváltódásában a fáradtságnak is lehet szerepe, a túlfáradt gyerek, többet akar, hamarabb „bepörög”, és gyakran az alvás ellen is tiltakozik.

Segíthet a hisztivel való megküzdésben, ha tudomásul vesszük, hogy van. A hasfájós babánkra sem haragudtunk, mert fájt a hasa, pedig néha azt is elég nehéz volt elviselni. Fogadjuk el a hiszti létezését, és bízzunk benne, hogy hamarosan túljutunk ezen a szakaszon is. Ahogy nő a gyerek ismerete a világról és önmagáról, úgy ritkulhat a vágyak, képességek, lehetőségek triójának a szétcsúszása. Arra is számíthatunk, hogy a kommunikáció fejlődése is csökkenti hisztizés megjelenését. Mindemellett nézhetjük a pozitív következményeit is az akaratosságnak, hisz van annak előnye, ha valaki megtanul az akaratáért harcolni. Így az Olimpia idején például különösen gyakran csodáljuk azokat az embereket, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és céltudatosan tesznek is érte. De ne menjünk ennyire messzire, ne csak a kivételes tehetségekre gondoljunk. Sok szülő rémálma, hogy kamasz gyereke vakon, gondolkodás nélkül követ egy csoportot. Eszébe sem jut, hogy ez valahol a dackorszakba nyúlhat vissza, és épp ő volt az, aki annak idején megalapozta ezt, amikor letörte az akaratát, és azt követelte meg gyermekétől, hogy neki engedelmeskedjen feltétel nélkül.

Miért viseljük olyan nehezen a hisztit, miben rejlik szörnyű hatása? Részben már maga a látvány is ijesztő lehet, másrészt váltakozva keletkezik bennünk is a düh, a tehetetlenség érzése, amiért nem tudunk segíteni, vagy nem tudjuk megfékezni, aztán még keveredik hozzá némi szégyenérzés is, ha közönség is van jelen, vagy bűntudat, mert a magunk számára sem elfogadható módon reagáltunk. Az is lehet, hogy épp azért ostorozzuk magunkat, mert nem tudtuk megakadályozni a kiváltódást, pedig lett volna rá esélyünk. Ráadásul, érezzük, hogy a rossz reakcióink következményei mennyire hátrányosak lehetnek mind a jelenben, mind a jövőre nézve. Veszélyes, ha mint fent írtam, azt tanítjuk meg a gyereknek, hogy nem érdemes kifejeznie akaratát, az a dolga, hogy alkalmazkodjon a szülői elvárásokhoz, a szülők által diktált szabályokhoz. De az is veszélyes, ha azt tanulja meg, hogy csak egy kicsit fokoznia kell a hiszti hangerejét, idejét, és mi úgyis engedünk, mert ezzel csak a hiszti gyakoriságát és intenzitását növeljük, és egyre gyakrabban fog manipulációs szándékkal a hiszti eszközéhez nyúlni. Hasonló hatása van, ha azt tapasztalja meg, hogy a legbiztosabban úgy kerülhet a figyelem középpontjába, ha hisztizni kezd. Akár azt érte el, hogy minden kiessen a kezünkből, és végre teljesítjük az óhaját, mert végre meghallgatjuk, odaadjuk, felhívjuk,… vagy épp azt, hogy  hisztijére válaszul szabadjára engedjük mi is a dühünket, és olyat teszünk, amit aztán magunk is megbánunk, a gyerek átéli, hogy pozitív vagy negatív módon, de csak vele foglalkozunk. Ha aztán a még a megbánás következtében fellépő bűntudatot is érzékeli, még inkább összezavarodik.

Hogyan viselkedjünk a hisztiző gyerekkel szemben? Részben próbáljuk meg elkerülni a hisztizést. Gyakran vannak a hisztinek olyan előjelei, amiből a gyakorlott szülő már tudja, hogy ebből harc lehet, állítsuk meg, előzzük meg az összetűzést, ilyenkor egy-egy figyelemelterelés, egy újabb játékötlet bevetése sokat segíthet. Kerüljük azokat a kérdéseket, melyekre igennel vagy nemmel kell válaszolni, helyette biztosítsunk gyakran választási lehetőséget. A választásnak az az előnye is megvan, hogy közben átéli a döntés szabadságát, a választások következményeit. A „Van kedved vásárolni menni?” vagy „Gyere, indulunk a közértbe!”, helyett: „Melyik közértbe menjünk ma? Az épülő ház felé, vagy a nagy fehér kutya felé induljunk?”A piros vagy a zöld nadrágodat szeretnéd-e felvenni?”Alakítsuk úgy a környezetet, hogy ne kelljen sok mindent megtiltanunk, az izgalmas, vonzó, de nem gyereknek való tárgyakat tegyük el átmenetileg, úgy, hogy ne is lássa. Zárjuk le azokat a fiókokat, szekrényeket, ahova nem pakolhat, legyen viszont olyan, amihez hozzányúlhat.

Ha már hisztizik a gyerek, akkor igyekezzünk nyugodtak maradni, és nyugodt hangonmegfogalmazni az érzéseit a szituációtól függően, hogy: „Látom, nagyon dühös vagy.” „Húú, mennyire szeretnéd.” … „Sajnálom, hogy nem lehet.” Ez még (vagy most) nem megy Neked.” Meg is ölelhetjük, ha igényli. Próbáljunk meg segíteni, ha éppen arra van szüksége, és elfogadja, vagy egyszerűen hagyjuk békén. Ne bonyolódjunk hosszadalmas magyarázkodásba, mert hiszti közben a legtöbb gyerek magán kívül van, úgysem tud ránk figyelni. Ne hagyjuk teljesen magára, maradjunk vele egy szobában, és várjunk. Ha kezd megnyugodni, segíthet, ha egy érdekes tevékenység felé tudjuk terelni. Lehet, hogy örömmel veszi, ha a feszültség levezetéséként boxolhat egy párnába. Sokszor hatásos, ha humort tudunk vinni a helyzetbe.

Talán az a legfontosabb, hogy ne a gyermeki rosszasság megnyilvánulásaként tekintsünk egy hisztiző gyerekre. Értsük meg, hogy baja van, emiatt került ebbe az állapotba, hogy valóban szenved, és segítségre szorul. Ha helyesen reagálunk, ha jó mintát mutatunk, bízhatunk benne, hogy hamarosan megtanulja más módon kifejezni a dühét, frusztráltságát.

A bevezetőben említett kérdés linkje: http://pszichologuskereso.hu/valasz/hogyan-fogjam-vissza-magam-0

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/keressunk-flow-elmenyeket

Keressünk flow-élményeket!

Itt a nyár, a szabadság, a kikapcsolódás ideje. A munkás hétköznapok után szükség lehet némi semmittevésre, szimpla lazulásra, de használjuk ki az időt, és próbáljunk olyan élményekre is szert tenni, melyek az úgynevezett flow, vagy áramlat állapotába juttatnak minket. A fogalom megalkotója, legismertebb kutatója Csíkszentmihályi Mihály, magyar származású, Kaliforniában élő pszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Csíkszentmihályi úgy fogalmazott, hogy „flow-állapotot akkor ér el az ember, amikor valamilyen tevékenységbe annyira belefeledkezik, hogy nem érzékeli az idő múlását, nem érez fáradtságot, és minden mással megszűnik a kapcsolata, csak magával a tevékenységgel van elfoglalva.”

Egyénileg eltérő, hogy ki milyen tevékenység közben kerülhet flowba, ugyanis képességeink, készségeink, divatos kifejezéssel, kompetenciáink, és a választott tevékenység által támasztott kihívások egymáshoz viszonyulása az egyik meghatározója az állapot kialakulásának. Gondoljunk csak bele, egy egyszerű feladat megoldása közömbösséget, unalmat vált ki. Ha olyan területen kell viszonylag könnyű tevékenységeket végezni, melyeken jó képességekkel rendelkezünk, azok megoldására lazán képesek vagyunk, nehezedő feladatok azt eredményezik, hogy úgy érezzük, kezünkben a kontroll, képesek vagyunk irányítani a helyzetet, és innen már csak egy lépés a flow elérése. Ha viszont valamely feladathoz hiányoznak a készségeink, akkor nehézségtől függően stresszelünk, a helyzet nyugtalanságot, de akár szorongást is eredményezhet. Magasabb kompetenciaszinttel rendelkező személy számára ugyanaz a feladat nem szorongást, hanem jóleső izgalmat, készültséget vált ki, amely szintén könnyen flow állapottá alakulhat.  Flowban a megoldandó feladatok az átlagosnál nagyobb kihívást támasztanak, próbára teszik képességeinket,kimozdítanak a komfortzónánkból. Jellemző a célra irányulás, és a tevékenység végzése közben az egyértelmű, azonnali visszacsatolás. Ha áramlatban vagyunk, nem önmagunkat figyeljük, magunk helyett a megoldandó feladatra koncentrálunk. Nem kell extra erőfeszítéseket tennünk, hogy a feladatnál maradjunk, a tevékenységben rejlő változatosság automatikusan fenntartja a figyelmünket, sodrásban tart. Annyira, hogy megszűnik minden más, nem érzékeljük sem a külvilágból, sem bensőnkből származó zavaró ingereket, megfeledkezünk az alapszükségletekről, a fáradtságról, az éhségről. Átmenetileg eltűnik az én-tudat. A feladatra való teljes ráhangolódás közben nem merül fel a kudarc lehetősége. Nem jut el a tudatunkig az idő múlása, néha – de főként utólag – úgy érezzük, rohan, máskor meg, hogy megállt az idő.

Különféle örömet okozó tevékenységek eredményezhetnek áramlatélményt, a legtöbben a sporthoz kapcsolják. Könnyű belátni, hogy lehet egy teniszjátszma izzadás és küzdelem a napon, de lehet szárnyaló is. Nem csak fizikai erőkifejtés közben élhető át flow, számítógépes játékok, gondolkodás, alkotó, kreatív tevékenység űzése vagy élvezése (például zenélés vagy zenehallgatás), olvasás, kutatás, cikkírás, és még sorolhatnánk, mind-mind áramlatba hozhat. A nyitottság a kihívásokra, a kíváncsiság növeli az áramlatélmények számát, melyeket magányosan, és társakkal együtt is átélhetünk. Ha többen vagyunk, erősíthetjük egymást, visszajelzést nyújthatunk.

A frusztráció, és általában az érzelmek a flow állapot ellen hatnak. Az érzelmeinkre fókuszálás nehezíti a tevékenységre való ráhangolódást, illetve kizökkent a feladattal való összeolvadásból is, vagyis a flowba kerülést, és a flowban maradást egyaránt veszélyezteti.  Ugyanakkor a flow-állapotnak van hatása az érzelmekre, utólag úgy értékeljük, hogy közben boldogok voltunk. Emellett egyéb pozitív utóhatás is van, növeli az önbecsülést, az én-hatékonyságot, a kreativitást, csökkenti a megélt negatív stressz mennyiségét. Oláh Attila, az ELTE egyetemi tanára úgy fogalmazott egy előadásában, hogy a flow az evolúció motorja. Hiszen, ha egy tevékenység végzése örömet okoz, azt ismételjük, a gyakorlás eredményeként fejlődnek a készségeink, így ahhoz, hogy továbbra is megmaradjon az összhang a feladat kihívásai és a készségek között, kicsit nehezebb szintű feladatot keresünk.  Ebből kiindulva gyermekeink nevelésének szolgálatába is lehetne állítani, nem mindegy, hogy a célul kitűzött feladatok unalmasan könnyűek, szorongást keltően nehezek, vagy sikerül a kíváncsiságra építve, pozitív visszajelzésekkel fejlesztve, alkalmanként flow állapotba kerülve tanulni.

Tegyünk próbát a szabadság alatt, keressünk kihívásokat rejtő célokat! Aztán feltöltődve, erősödve, boldogabban térhetünk vissza a kötelességeinkhez, és hátha azokban is megtaláljuk azt, ami flowt okozhat! Dr. Rostás Rita

http://pszichologuskereso.hu/blog/tehetseg-aldas-atok-aldozat

Tehetség – áldás, átok, áldozat?

Focilázban ég az ország, gratulálunk a 16 közé csoportelsőként jutott magyar csapatnak! S közben már erősen közeledik egy másik sok izgalmat rejtő megmérettetés is, nincs már ötven nap hátra a riói olimpia megnyitójáig. Miközben bízunk a jó eredményekben, használjuk ki a sportesemények apropóját a tehetség fogalmának boncolgatására.

Gyakran halljuk, tanítók, szülők körében különösen népszerű nézet, hogy mindenki tehetségesvalamiben, csak meg kell találni, hogy miben. Bármennyire is pozitív hozzáállást tükröz ez a gondolat, be kell látnunk, hogy ez így nem igaz. Használjuk a tehetséges helyett az ügyes vagy a jókifejezéseket, és rendben lesz a mondat. A tehetségnek a lényege ugyanis az átlagon felüliség, és ahogy elfogadjuk, hogy a testmagasságunk vagy a súlyunk is lehet átlag alatti, átlagos vagy épp átlag feletti, tudomásul kell venni, hogy nem rendelkezhet mindenki átlagon felüli képességekkel, még akkor sem, ha csak egyes részterületekre koncentrálnánk.

Az igazi tehetség adottság, s mint ilyen úgyis utat tör magának – állítják a tehetségkutató műsorok csodavárói, vagy nyugtatgatják magukat azok, akiknek nincs ötlete, energiája a tehetségfejlesztéssel foglalkozni, akik megelégszenek a szokásos keretek közötti oktatással. S valóban, néha gejzírként előtörhet például egy-egy felejthetetlen hang, de ne áltassuk magunkat, messze nem az a jellemző, hogy minden külső segítség nélkül el lehet jutni a nagy teljesítményekig. Az elkallódott, rejtett tehetségek számáról nincs statisztikai kimutatás.

Eddig már szóba került az átlagon felüliség, az adottság, a külső segítség. A tehetség fogalmának pontosabb leírásához használjuk a nemrég elhunyt orvos-genetikus, Czeizel Endre 2*4+1 faktoros tálentum modelljét. Az első faktor alkotja a genetikai, adottságbeli tényezőket. Négy fontos személyes tulajdonság egyidejű meglétének szükségességét hangsúlyozza a professzor: (1) az általános értelmesség mellett, (2) kreativitás, alkotóképesség is jellemzi a tehetséges embereket. Képesek, új utakon elindulni, másképp gondolkodni, szokatlan összefüggéseket meglátni. Van legalább egy (3) specifikus képességük, egy olyan terület, ahol kiemelkedően jó adottságokkal rendelkeznek, és ehhez járul még (4) a motiváltság, elszántság a teljesítmény elérésére, kitartás a gyakorlásban. A második faktor azt a négy külső, környezeti változót foglalja magába, mely segítheti vagy gátolhatja a tehetség kibontakozását. Elsőként a (1) család szerepét emeljük ki, nagyon sok előnnyel indul az, akit támogat, bíztat a családja. A család a tudatos iskolaválasztással a második elemre is hatással lehet. Sokszor az (2) iskolai környezetben tűnik fel a tehetség iránya, gyakori, hogy egy-egy jó pedagógus alapozza meg, indítja be a fejlődést. Nagyon fontos (3) a kortársak szerepe. Az ember társas lényként önmagát egy-egy csoporthoz viszonyítja. Ha nem talál olyan csoportra, mely értékként ismeri el azt, amire ő képes, ami neki fontos, vagy éppen még csúfolják is érte, strébernek tarják, az visszavetheti a teljesítményét, elveheti a kedvét a próbálkozásoktól. Hasonlóan ügyes társak esetleg versengésre, még jobb teljesítmény elérésére ösztönözhetik. A faktor utolsó eleme (4) a társadalmi közeg, amely találhatja fontosnak, támogatandónak a tehetséggondozást, vagy tehet lépéseket az uniformizálás irányába. Végül a plusz 1 faktorként a professzor a SORS-ot emeli ki, ezzel jelezvén, hogy egy-egy a sorsszerű találkozásnak, eseménynek, betegségnek önmagában is lehet olyan súlya, mely elindíthat egy kiemelkedő karriert, vagy megakadályozhatja a tehetség kibontakozását.

A kiemelkedő adottságra tekinthetünk áldásként, a fejlesztésbe fektetett idő és energia sok áldozatot követelt, de ha megszületik a kiemelkedő eredmény, siker koronázza a befektetést, akkor ismét az áldás kerekedik felül, az áldozatok eltörpülnek. Sportolóink ilyenkor átélhetik a győzelem mellett azt a jutalmat is, hogy egy egész ország áldja őket, hálás a teljesítményükért. De éppen a sportban törvényszerű az is, hogy győztes csak egy lehet. Jó lenne, ha sem maguk, sem a szurkolóik miatt nem kellene átokként megélni egy-egy vereséget.

Ria-Ria Hungária! Hajrá magyarok!

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/ismetles-tudas-anyja-biztosan-meg-egy-kis-tanulasmodszertan-vizsgaidoszak-hajrajaban

Ismétlés a tudás anyja – Biztosan? Még egy kis tanulásmódszertan a vizsgaidőszak hajrájában

Sokszor hallottam gyerekként a címben idézett latin közmondást, melyet követett a praktikus tanács is, olvasd el még egy párszor, és menni fog. Meglehetősen unalmas egy feladat. Miért terjedt el ennyire, s mivel lehetne kiváltani?

A közmondás tudományos bizonyítását az első pszichológiai kíséreltek között találjuk. A XIX. században, 1885-ben jelent meg Ebbinghaus kutatási beszámolója, melyben elsőként ismertetett magasabb rendű mentális folyamatok működésének vizsgálatára kidolgozott kísérletet. Az emlékezetet vizsgálta szótagsorok megtanulásához, majd bizonyos idő elteltével az újratanulásához szükséges ismétlések számának elemzése segítségével. Megállapította, hogy a túltanult listák – vagyis, azok, amelyeket még azután is ismételgettek, gyakoroltak, miután már sikerült 100%-osan felmondani – későbbi felidézése eredményesebb, újratanulásához kevesebb ismétlésre van szükség. Korszakalkotó volt Ebbinghaus kísérlete, még véletlenül sem szeretném kétségbe vonni eredményeit, de azt merem állítani, hogy 130 év elteltével, tudunk ennél hatékonyabb módszert is ajánlani.

Egy ma már egyre inkább ismert tanulási technika a PQRST elnevezést kapta. Az angol mozaikszó betűi egy-egy tanulási szakasz nevét jelölik, vagyis minimum 5 lépésből álló folyamatra készüljünk.

  1. Az előzetes áttekintésnek (Preiew) köszönhetően automatikusan bekapcsolódik az ismeretháló, amivel az adott témakörben már rendelkezünk. Átnézve és átgondolva a megtanulandó anyagrész tartalomjegyzékét, belekukkantva az alcímekbe, az összefoglalásba, megkezdődik az anyag szerveződése is. A spontán szerveződést érdemes tudatosan is elősegíteni, mert minél jobban szervezett az anyag, annál könnyebb lesz a felidézés. Eközben szinte biztosan kérdések (Questions) is felmerülnek bennük az adott témakörrel kapcsolatosan, és ezzel a már a tanulás 2. szakaszához érkeztünk.
  2. A nagy egészre vonatkozó általános, bevezető kérdéseken túl, most az lesz a feladatunk, hogy a tanulandó anyag egy átlátható, felfogható értelmes részegységére vonatkozóan tegyünk fel kérdéseket. Ha jól felépített a tankönyv, használjuk annak alfejezeteit, szakaszait, ha nem, magunknak kell a részekre bontást is megtennünk. Az adott rész alcímeihez, kiemeléseihez kapcsoljuk kérdéseinket, játsszunk el a gondolattal, hogy mire lennénk kíváncsiak riporterként, ha a téma szakértőjével találkozhatnánk. A kérdések figyelmünket a témára irányítják, növelik a motivációnkat a tananyag elsajátítására.
  3. Felkeltett érdeklődésünket kihasználva kezdhetjünk a szöveg olvasását (Read). Bizonyára többen átélték már, hogy olvasás közben elkalandoztak a gondolataik, előfordult, hogy csak a lapozáskor vették észre, hogy túljutottak egy újabb oldalon. Éppen ennek a mechanikus olvasásnak, a gondolati csapongásnak a veszélyét csökkentjük az előzetes kérdések általi ráhangolódással.
  4. A részegység végére jutva, saját szavainkkal mondjuk fel (Self-recitation) az új ismereteket, idézzük fel az újonnan megtanult tényeket. Ezt követően jöhet a következő szakasz, az újabb kérdésekkel, olvasással és felmondással, egészen addig, míg a nagyobb egység, a tétel, a tananyag végére nem érünk.
  5. A tanulás talán utolsó fázisában az egészet egyben ellenőrizzük le (Test). Ekkor a részfejezetek ismeretanyagát rendszerezzük, az előzetesen felvázolt szerveződést pontosítjuk, részletezzük. A teszt-hatás eredményességét a Budapesti Műszaki Egyetem Doktori Iskolájában Racsmány Mihály vezetésével vizsgálták, bebizonyították, hogy az előhívás jelentős mértékben lassítja a felejtést. A PQRST módszer kétszer is beiktatta az előhívást. Tehát, amit bevittünk, annak a rögzítése hatékonyabb, de ez nem zárja ki azt, hogy ne maradjanak hiányosságaink, fehér foltjaink. Ezeket természetesen pótolni kell.

Továbbra is azt javaslom, hogy ne mechanikusan ismételjük a megtanulandó szöveget, mert amint ráismer az agyunk arra, hogy ez már volt, kikapcsol, és keres magának izgalmasabb elfoglaltságot, például beindítja a fantáziálást. Találjuk meg a módját, hogy valamit változtatva vigyük be az ismereteket, használjunk újabb csatornákat. Ha eddig csak olvastuk a tananyagot, akkor most építsünk a vizualitás nyújtotta lehetőségekre, rajzoljunk belőle vagy hozzá képeket, ábrákat, vagy készítsünk kártyákat, csoportosítsuk újra, iktassunk be másik érzékszervet, mondjuk fel, és hallgassuk vissza, keressünk társat, akinek megmagyarázhatjuk a lényeget, vagy akivel megvitathatjuk, hogy ki, mit, miért tart a legfontosabbnak, ütköztessük a véleményeket … Számos emlékezetet segítő trükk létezik.

Nem azt ígérem, hogy bármely erőfeszítés nélkül, a tankönyv párna alá tételével fejünkbe száll a tananyag. A munka befektetését nem lehet elspórolni, de hatékonyságát lehet fokozni.

Eredményes tanulást kívánok! Dr. Rostás Rita

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/testverfeltekenyseg-ki-lehet-zarni-zoldszemu-szornyet-gyerekszobabol

Testvérféltékenység – Ki lehet zárni a “zöldszemű szörnyet” a gyerekszobából?

A féltékenység a testvérek között természetes jelenség. Szinte mindig fellép, amikor az elsőszülöttek mellé testvér érkezik, a zöldszemű szörny ilyenkor belopódzik a gyerekszobába, és igyekszik magának teret nyerni, boldog, ha viszályt szít, élvezi a gyerekek és szülők közötti acsarkodást. Nem kell azonban azonnal megadni magunkat, ismerjük meg a természetét, hogy eredményesen felvehessük vele a harcot!

A féltékenység első megjelenése tulajdonképpen pozitív jelzésnek is tekinthető, hisz azt mutatja, hogy a gyermek veszélyben érzi a családban eddig betöltött pozícióját, a szülők rá irányuló egyszemélyes figyelmét, vagyis félti az eddigi központi, stabil, biztos helyzetét. Hogy a szörny békés egyfejű lesz-e, vagy erős hétfejű sárkánnyá fejlődik-e, azt több tényező is befolyásolja. Számít, hogy mekkora a korkülönbség, mennyire képes az idősebb gyermek felfogni, hogy mi vár rá, felkészítették-e őt a változásra, mennyire nyűgös a pici, van-e segítsége az anyának, stb.

Nagyobb családoknál megszokott a gyerekek számára, hogy osztoznak a szülők figyelmén. Arról is van tapasztalatuk, hogy együttjátszani jó móka, így a további kistestvérek születése általában kevésbé heves féltékenységi reakciót vált ki a nagyobbakból.

A féltékenység intenzitása egyénenként is eltérő, de állandósulását, erősségét a nevelés is befolyásolja.

Fokozza a testvérféltékenységet, ha a szülők nagyon erősen törekszenek az igazságosságra, az ajándékok, foglalkozások egyenlő megosztására, mert ez biztosan nem tud mindig megvalósulni, viszont a gyerekek megtanulják, hogy mindent méricskéljenek és összehasonlítsanak, azt lessék, mit, miből mennyit kapott a másik.

Szokták tanácsolni, hogy vonják be a nagyobbat a kicsi körüli teendőkbe, ami valóban segíthet, ha a gyereknek van ehhez kedve. Ha azonban túlzott felelősséggel ruházzák fel a nagyobb gyereket, ha azt várják el, hogy ő vigyázzon a kicsire, vagy mondjon le a saját igényeiről a másik kedvéért, ha „okos enged” alapon túl gyakran várnak tőle áldozathozatalt, az inkább féltékenység fokozó hatású. Ne kérjék, hogy adja neki kedvenc játékait, de ha magától tesz ilyet, ha közös játékot kezdeményez, akkor azt vegyék észre, és helyeseljék.

Szintén a gyerek ellenállását növelheti, így a zöldszemű erősödését okozza, ha a szülők azt kérdezgetik, hogy szereti-e a kistestvérét, vagy felszólítják rá, hogy szeretnie kell.

A kezdetekre még nem a felhőtlen szeretet a jellemző, bármennyire ügyesek is a szülők, a kistestvér megérkezése óhatatlanul több alkalmazkodást, kellemetlenséget jelent a nagyobbnak. Ismerjék be, hogy veszteség érte őt, és ne botránkozzanak meg a reakcióin, fogadják el azokat természetesnek. Segítsék megfogalmazni az érzéseit: „Látom, hogy dühös vagy. Nem baj, ha haragszol a tesódra, szabad rá haragudni.” Ez megkönnyíti az ő számára is, hogy megértse, mi zajlik benne. Ugyanakkor az érzelmek kifejezésének a bátorításában nagyon egyértelmű határokat is kell szabni. Tisztázni kell, hogy nem bánthatja a testvérét, ha bántó szándékkal közeledik, le kell állítani. Nem az a cél, hogy ha megütötte, megdobta, kitépte a kezéből a játékot, akkor megbüntessék, hanem lehetőség szerint előre vegyék észre, mire készül, és akadályozzák meg a kivitelezésben. Igyekezni kell olyan óvintézkedéseket hozni, pl. nem maradhatnak felügyelet nélkül egy szobában, melyekkel kivédhetőek a „balestek”. Nyugodtan és határozottan mondják ki: „Senki sem bánthatja a másikat, én nem engedem, hogy a gyerekemet valaki bántsa, téged se, és őt se…”

Ha a szülők jól kezelik a testvérféltékenységet, akkor általában hamar oldódik, csökken a mértéke, bár alkalmanként, egy-egy kritikus helyzetben azért később is felütheti a fejét.

Kívánom, hgy minél több, testvéri szeretetről árulkodó boldog pillanatban legyen részük! Dr. Rostás Rita

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/eleg-halogatasbol-az-idobeosztas-muveszete-elsosorban-diakoknak

Elég a halogatásból! Az időbeosztás művészete – elsősorban diákoknak

dr. Rostás Rita képe

Ellenőrzött szakember

Sok diákot az érettségire való készülődés vagy a vizsgaidőszak közeledte döbbenti rá arra, hogy az idő, az a bizonyos napi 1440 perc meglehetősen kevés, jószerivel, semmire sem elég. Azzal szembesül, hogy hiába határozta el, hogy alaposan felkészül, mire észbe kap, már képtelen bármivel is végezni.

A kezdet jó, mármint az elhatározás. Elhatározás nélkül meglehetősen esetleges, hogy egyáltalán neki fogunk-e valaminek. De sajnos sokan tapasztaljuk, hogy az elhatározás önmagában még kevés. Érdemes az elhatározást egy kicsit konkrétabbá tenni, időt szánni, annak tudatosítására, elképzelésére, hogy milyen haszonra számíthatunk. Ha sikerül a célunkat elég vonzónak és elég közelinek beállítani, azzal növelhetjük a motiváló erejét.

Tehát a nagy átfogó céljainkat, mint például a sikeres érettségi vagy a diploma megszerzése, bontsuk fel kisebb egységekre (pl. egy tárgy, dolgozat, cikk elkészítése), az adott feladatot pedig belátható napi szakaszokra osszuk. Vagyis készítsünk olyan tervet, amiben napra, ha szükséges, akár órára, percre megtervezzük a haladási ütemet. Percekre vonatkozó időbeosztásra akkor lehet szükség, ha nagyon nemszeretem dolog áll előttünk. Arról viszonylag könnyű meggyőzni magunkat, hogy 10-20 percet rászánjunk egy tananyagrészre, és általában az idő rövidségével együtt képesek vagyunk növelni a ráfordított figyelem intenzitását is. Az így megtapasztalt eredmény pedig hozzásegíthet a kezdeti ellenállás legyőzéséhez. A beosztás ugyan felemésztette időnk egy részét, de megtérül majd, mert a részletes terv által ellenőrizhetővé válik a haladás. Végül az előkészület utolsó részeként képzeljük el, hogy amennyiben sikerül az aznapra eltervezett résszel végezni, mivel jutalmazzuk majd meg magunkat!

Általános hiba, hogy a tervkészítésénél megreked a folyamat, nem sikerül ténylegesen hozzáfogni az íráshoz, a tanuláshoz. Ilyenkor segíthetnek az emlékeink. Idézzük fel, hogy volt anno, amikor sikeresen abszolváltunk egy feladatot! Ha sose volt még (!) ilyen, most kell a rendszabályokatkialakítani. Meg kell találnunk azt a helyet (saját szoba, íróasztal, könyvtár, árnyas kert/park kerti asztallal, paddal és madárcsicsergéssel…), ami a leginkább tanulásra ösztökél, és a legkevésbé hagyja elterelődni a gondolatainkat. Én bizonyára kiiktatnám magam az alkotás, tanulás idejére a világháló fogságából is, de lehet, hogy ezt a digitális bevándorlóságomból fakadó tanácsot az Y és Z generáció tagjainak felesleges mondanom, úgyse képesek/akarják betartani. A viszonylagos állandóság a térben és az időben energiát takarít meg azon egyszerű oknál fogva, hogy a szokásnagy úr. A megszokott hely, póz elfoglalása után szinte automatikusan beindulnak az agytekervények. A többi bevált tanulást kísérő jelenségen sem érdemes változtatni, hacsak nem vallottunk velük korábban kudarcot. Vannak, akik megszokták, hogy tanulás közben zene szól a háttérben, mások a viszonylagos csendet keresik. Egyesek kifejezetten szeretik tanulással kezdeni a napot, sokan inkább azzal zárják. Mindegyik forma egyaránt eredményes lehet.

Ahhoz, hogy a feladatvégzés hatékonysága ne romoljon, rövid szüneteket kell beiktatni. Ezek alatt csökkentsük izmaink fizikai merevségét, adjuk meg az agynak a szükséges oxigént, szervezetünknek a folyadékot, egyszóval vegyük figyelembe a szükségleteinket, de arra ügyeljünk, hogy ne zökkenjünk ki egészen a folyamatból, mert akkor kezdhetjük elölről a tanulásra, írásra való ráhangolódást. Az adott tanulási szakaszt aztán zárjuk a tervvel való összevetéssel, hogy érvényesülhessen a pozitív visszacsatolás. A megfelelő részeredmény csökkenti a feladathoz kapcsolódó stresszt, magabiztosságot kölcsönöz, megerősítőként hat, és erőt ad a további tanuláshoz, arról nem is beszélve, hogy várnak a valódi vagy képletes jutalomfalatok is. Ha meg azönellenőrzés alapján láthatóan nem értünk el kellő haladást, korrigálásra, újratervezésre van szükség.

A gondos előkészületek ellenére előfordulhat, hogy mégse kezdünk bele, újra meg újra elakadunk, ismét csak halogatunk. Ilyenkor ismét a kezdetekhez kell visszatérni. Nézzük meg, hogy valóban él-e az elhatározásunk, vizsgáljuk át céljainkat. Tegyük fel a kérdést, hogy mit veszítenénk a kitűzött cél elérésével, milyen negatív változások várhatóak. Lehet, hogy szeretnénk megnyújtani a diák létformát, nem is olyan vonzó munkára, keresetre váltani az ösztöndíjat…??? Emellett ellenőrizzük azt is, megfelelő környezetet alakítottunk-e ki magunknak, lehet, hogy kényelmetlenség áll a halogatás mögött. Előfordulhat, hogy túlzottak az elvárásaink, annyit ütemeztünk be egy napra, ami reálisan nézve nem kivitelezhető, olyan mértékben szeretnénk tökéleteset alkotni, vagy épp annyira félünk az esetleges kudarctól, hogy ezek valamelyike bénít.

Összefoglalva az alábbi körfolyamat megvalósulásával jutunk egyre közelebb a célunkhoz: → elhatározás → tervezés = részegységekre bontás → feladatra hangolódást segítő környezet kialakítása, fenntartása → feladatvégzés közben rövid szünetek beiktatása → egységenként a tervvel összevetés → haladás tovább a tervek szerint vagy újratervezés.

Ne habozz tehát megtenni az első lépést célod elérése érdekében, hisz a kínai közmondás szerint a tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. Aztán meg, ha arra van szükség „ne félj egy nagy lépést tenni, a szakadékon nem jutsz át két kis ugrással”, mint ahogy ezt már David Lloyd George is ajánlotta.

Sok sikert a cél eléréséhez vezető úton! Dr. Rostás Rita

 

http://pszichologuskereso.hu/blog/egyensuly-az-eletunkben-avagy-mire-forditsunk-idot-es-energiat

Egyensúly az életünkben – Avagy mire fordítsunk időt és energiát?

dr. Rostás Rita képe

Ellenőrzött szakember

„Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” – cseng a fülünkben a Beatrice dalának refrénje. Ennek a matematikai egyenlőségnek a kialakítása nem lehet reális cél, azon azért érdemes eltöprengeni, hogy mire kell figyelnünk ahhoz, hogy hosszú távon kiegyensúlyozottnak érezhessük magunkat.

 Annyi bizonyos, hogy nem egyformán hasznosítjuk az időt.  Vannak időmilliomosok, s vannak, akik azon siránkoznak, a nap miért csak 24 órából áll. Egyeseknek semmire sincs idejük, míg mások vallják, minden számukra fontos dologra jut belőle. Pedig a rendelkezésünkre álló időkeret nem különbözik, igazságosan mindenki ugyanannyit, naponta 1440 percet oszt be, vagy hagy kifolyni az ujjai között.

Egy következő alkalommal boncolgathatjuk majd, hogy állunk a tervezéssel és a halogatással, most azonban azt nézzük meg, mire kell törekednünk az áhított egyensúly eléréséhez. Peseschkian egyensúly-modellje szerint az élet négy területén: 1. a munka, 2. az egészség, 3. a kapcsolatok és az 4. az értékek ápolásában, és ezek között kell megteremteni az összhangot. Előfordulhatnak átmeneti időszakok, mikor a figyelem, az energiák nagy része  a négy terület egyikére összpontosul, de bármelyik rész tartós túlsúlya vagy elhanyagolása lelki és/vagy fizikai betegség kialakulásához vezet.

A legkézenfekvőbb ezt belátni az egészség esetében. Descartes már a XVII. században a bölcsesség ismérvének tekinti az egészségmegőrzést. Mint írja a bölcsesség alatt „nem csupán az ügyes-bajos dolgok intézésében megmutatkozó okosságot értjük, hanem mindazon dolgok tökéletes ismeretét is, amelyeket az ember tudhat, mind az élete vezetését, mind az egészsége megőrzését és valamennyi mesterség feltalálását illetően”. Mára a közfelfogás része, hogy az egészség fenntartásáért, megőrzéséért tennünk kell, kezdve az egészség-tudatosabb étkezéstől, a rendszeres testmozgáson át, a szükséges alvásmennyiség biztosításán keresztül egészen a szűrővizsgálatokon való megjelenésig. Azt is tudjuk, hogy a másik véglet, az egészséggel való túlzott törődés is káros lehet, ennek tragikomikumát mutatta be például Descartes kortársa, Moliere, a Képzelt beteg című drámájában. Ugyancsak veszélyforrás, ha „kizsigereljük” testünket, például túlzásba vitt edzéssel, éhezéssel vagy túlevéssel, alvásmegvonással terheljük szervezetünket.

Mindenki tapasztalhatta, aki volt már munkanélküli, vagy élt együtt olyannal, aki elvesztette munkáját, hogy a munka hiánya aláássa az önbecsülést, bizonytalanná, esetenként depresszióssá tehet, máskor a helyzetet kísérő feszültség növekedése éppen az agresszió fokozódásához vezet. Természetesen a munkahely léte sem jelent automatikus biztonságot, van, aki nem tud a munkájában kiteljesedni, menekül a kihívások, a teljesítmény elől, vagy ezeket hajszolva, minden energiáját ebbe a negyedbe fektetve a munkamánia vagy más néven munkaalkoholizmus jellemzi.

Az ember társas lény. Az újszülött emberi kapcsolatok nélkül nem maradhat életben, de felnőttként sem élhetünk teljes életet társak nélkül. Nem véletlen, hogy a társadalmi normákat megsértők büntetése tartalmazza a szociális szférának a szűkítését is, legnagyobb büntetés a magánzárkába kerülés. De képesek vagyunk magunkat is izolálni, elzárkózni a kapcsolatok elől, és lehet kóros a túlzott kötődés is.

A kapcsolatok fennmaradásához ápolásra van szükség. Mivel az időkeret véges, az együtt töltött idő minőségivé formálásával próbálkozhatunk. Az egymásra figyelés, a meghitt együttlétek, a közös programok hozzájárulnak a működőképesség megőrzéséhez. Nélkülük az ellaposodik, kiüresedik a kapcsolat, de az sem jó, ha a pár nyitottsága megszűnik a külvilág felé. A nagyon beszűkült családok tagjai kiszolgáltatottá válnak, önbizalmukat vesztik, ami növeli a pár felbomlásának esélyét. A magára maradó fél talajvesztetté válik, krízise mélyül, ha azzal szembesül, hogy korábbi barátai sem elérhetőek már számára. A kapcsolati síkban is előfordul a másik véglet, az is lehet patologikus, ha valaki folyamatosan társasági életet keres.

A negyedik területet az értékek képezik. E szerint céljaink a valóságban gyökerezzenek, ne utópisztikus vágyálmokat kergessünk. Találjuk olyan „tevékenységeket”, melyek örömforrásul szolgálhatnak, feltölthetik kimerülő energiabázisunkat, hozzájárulhatnak önmegvalósításhoz. Viktor Frankl azt tanítja, hogy még koncentrációs tábor túlélésében is az segítette, hogy sikerült megőriznie az élet értelmébe vetett hitét. Tapasztalatára terápiás irányzatot alkotott. A logoterápia arra ösztönzi a céltalan egyéneket, hogy az élet gyötrelmes helyzeteiben is találják meg az értéket, értelmet, lássák meg a benne rejlő lehetőséget, s így túljutva a nehézségeken, ismét „értékes” életet élhetnek.

Patterson szavaival „az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz”. Az általa elkülönített labdák – munka, család, egészség, barátok, tisztesség – nagyon hasonlatosak az általunk kifejtettekkel. Azonban azt már nem osztom, hogy szerinte a munka egy visszapattanó gumilabda, míg a többi sérülékeny, törékeny üveggolyó. Sokkal inkább úgy képzelem, hogy az idő kihasználást, az egyensúly megtalálását éppen az könnyíti, hogy ezek a területek időnként összekapcsolódnak, egymásba fonódnak, máskor meg szétválnak, mint az erdei ösvények, melyek egyes szakaszai teljesen biztonságosan járhatók, helyenként viszont veszélyesen csúszósak. A megbillenések, talajvesztések a rugalmasság csökkenését okozzák. A károsodás mértékétől, és erőforrásainktól függően képesek vagyunk önállóan, vagy külső segítséggel ismét talpra állni, létrehozni az egyensúlyt.

Természetesen az élet véges, az egészség szükségszerűen megromlik idővel, mégis más, ha azt állíthatjuk, mi a magunk részéről megtettünk mindent jóllétünk érdekében.

Kiegyensúlyozott, békés, bölcs öregkort kívánok a sikeres egyensúlyozás jutalmaként! Dr. Rostás Rita

030