https://pszichologuskereso.hu/valasz/pszichologiai-problema
2021. március 5. 19.51
Egy olyan érdekes problémába ütköztem,amit sajnos magam nem tudok leküzdeni.Barátnőmmel Szegeden laktam,de folyamatossan azt éreztem,hogy nem itt kellene élnem,inkább külföldön.Nagyon negativ lettem,kihatással volt a kapcsolatomra is ,úgy éreztem mintha menekülnöm kellene de nem tudtam mi elől.Nagyszüleim még a 90-es években kiköltöztek Bécsbe igy valahogy nekem az a város vált ilyen ideális várossá.Sokat dolgoztam is kint.Persze nyaranként ,ugyanis végzős mérnökinformatikai hallgató vagyok.Sajnos a kapcsolatomra ment ez a “hülyeség”,és ez miatt szeretnék szakemberhez fordulni,mert ugy érzem képes lennék még helyrehozni dolgokat,de elsőbb magamba kellene rendezni ezeket a problémákat.
(Annyit még érdemes tudni,hogy vajdasági magyar vagyok,gimmnázium után kerültem Egyetemre Magyarországra,onnan volt egy passzív félévem ahol Ausztriába dolgoztam fél évet.Tavaly Németországban is voltam jó pár hónapot,idővel a szüleim oda költöztek)
A kérdést megválaszolta:
Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Kérdező! Köszönjük, hogy kérdésével hozzák fordult. Leveléből kitűnik, hogy életében és családja sorsának alakulásában is nagy szerepe volt eddig a mobilitásnak. Ön is sokszor átélhette, hogy az utazni, tartósan vagy átmenetileg egy másik országban élni érdekes, izgalmas kaland, számos pozitív hatásával gazdagítja az ember személyiségét. Nem véletlenül volt régen a mesterré válás feltétele az évekig tartó vándorlás. A mesékből is ismerős, hogy a vándorúton dől el, ki állja ki a próbákat, ki tud eredményesen megküzdeni a nehézségekkel. Ráadásul Ön a vándorlások során plusz élményhez is jutott azáltal, hogy hol szüleivel, hol nagyszüleivel találkozhatott… Számolnia kell azonban azzal, hogy nem mindenki éli meg ilyen pozitívan ezeket a helyzeteket. Van akiben erőteljesebb a „röghöz” kötöttség, van, aki tart a bizonytalanságtól, nem szívesen távolodik el tartósan a megszokott környezetétől, barátaitól, rokonaitól. Számukra ez sokkal inkább fenyegető, mint vonzó lehetőség. Talán érdemes lehet még tisztázniuk volt barátnőjével, hogy mekkora az ellentét Önök között ebben a vonatkozásban. Érdemes feltárni, hogy a kapcsolatra is rávetülő negativitás mögött ez az alapvető, mélyről fakadó különböző viszonyulás állt-e. Valószínűbbnek érzem azonban, hogy a menekülés érzését a most szinte mindenkit terhelő, tényleges bezártság, a határok lezártsága, az utazás nehezítettsége váltotta, váltja ki. Nem egyforma intenzitással reagálunk a pandémia következményeire, és nem is mindig tudatosodik, hogy igazából attól szenvedünk, hogy korlátozva van a szokásos életvitelünk, nem találkozhatunk akkor és annyit társaságunkkal mint szeretnénk, nem élhetünk, szórakozhatunk kedvünkre, s azt se tudjuk, mindez mennyi ideig tart. Lehet, hogy féltjük magunkat vagy családtagjainkat a vírusfertőzéstől. A váratlanul ránk törő (nem is egészen értett) szorongás, a negatív érzések, megijeszthetnek, felerősödhetnek, menekülésre késztethetnek, támadást, ellenséges viszonyulást, lefelé húzó ördögi kört indíthatnak el. Segíthet, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mi a rossz közérzet kiváltója, és hogy a viselkedésünk a szokatlan helyzetre adott válaszreakció. Amint ezt megértjük, elindulhatunk a változtatás felé vezető úton. Remélem, felvetéseimmel hozzájárulhattam egy pici önismereti utazáshoz. Ha úgy érzi a változtatáshoz több segítségre lenne szüksége, bátran forduljon egy szakemberhez! Sok sikert a helyzet feldolgozásához! Dr. Rostás Rita
https://pszichologuskereso.hu/valasz/gyasz-feldolgozas
2020. április 19. 7.13
2020.04.05-én meghalt a nagybátyám akit 8 éve gondoztam, és most el kell temettetnem, s miután 10 éven belül el kellett temetnem Édesanyámat és Édesapámat, úgy érzem, hogy most kicsúszott a lábam alól a talaj. Nagybátyám rendkívül hasonlított Édesapámra, alkatilag, a személyisége, a humora .. minden. És most mindenki azt várja, hogy minden a rendes kerékvágásban folytatódjon tovább. azt várják el, hogy ne gyászoljak, és azt mondjam, hogy persze ,minden rendben van. Miközben az egyik testvérem a Covid-19 miatt csak talán júniusban tud hazajönni , a másikat meg mintha nem érdekelné, mert azt mondja, hogy hát úgyis beteg volt….,De hát csak 64 éves volt , hogy lehet ezt elfogadni. Úgy érzem, hogy én vagyok gyenge , mindenki olyan könnyen túllép a halál tényén, de nekem kell intézni a temetést , a búcsúbeszédet, megküzdeni azzal, hogy csak 5 ember kísérheti ezt a kedves embert. A munkahely nem ad időt gyászra, dolgozni kell. Hogy lehetnék erősebb? Mit tegyek?
A kérdést megválaszolta:
dr. Rostás Rita képeEllenőrzött szakember
dr. Rostás Rita
Pszichológus
Kedves Kérdező! Köszönjük a levelét. Nehéz helyzetében mélyen együttérzek Önnel, megértem fájdalmát. Akkor, amikor hozzánk közel álló személyt veszítünk el, természetes, hogy elbizonytalanodunk, hogy alkalmanként úgy érezzük, kicsúszik a talaj a lábunk alól. Az, hogy Ön 10 éven belül elveszítette édesanyját és édesapját, de közben 8 éve már a nagybátyját gondozta, azt sejteti, hogy a nagybátyjával való foglalkozás egy kicsit a szülei hiányát is pótolta, talán egy kicsit kevésbé élte meg az űrt. Nem tudom, mennyire van fizikailag egyedül, de leveléből úgy tűnik, gyászában teljesen magára maradt. Pedig ebben a helyzetben várjuk, és sokszor – legalábbis eleinte –meg is kapjuk szűkebb és tágabb környezetünk támogatását. Erre alkalom a temetés is, a távozó utolsó útja, amikor a rokonság és a barátok összegyűlnek, megemlékeznek, gyakran közös étkezés, a halotti tor keretében. Ezek a rituálék is segítik az itt maradottat a gyász megélésében és feldolgozásában. A szerveznivalók erőt adnak, a tennivalók nem engedik meg, hogy teljesen magunkba zuhanjunk. Mindeközben jó, ha vannak segítőink is, akikre támaszkodhatunk, akikkel megoszthatjuk a fájó kötelességeinket. Most ebben a koronavírus miatt korlátozott helyzetben, azonban – a szokásos módon nem tudunk másokra támaszkodni, kerülni kell az érintést és az érintkezést, nem lehet a másik vállán kisírni magunkat. Új, ismeretlen körülmény, hogy a szertartáson is mindössze 5 ember lehet együtt, azonban így is lehet a búcsú nagyon meghitt, személyes. Gondolja végig, milyen módon tehetné Ön emlékezetessé ezt az alkalmat. Lehetne képeket, történeteket kérni az ismerősöktől, rokonoktól, ezeket megosztani egymással… megegyezni, hogy egy későbbi – már járványmentes – időpontban találkoznak valahol, ahova nagybátyját kedves emlék fűzte…. Azt írja, munkahelye nem ad időt a gyászra, dolgoznia kell. Visszakérdezek, biztosan? Azt elhiszem, hogy nem jár Önnek az egyenesági hozzátartozónak járó pótszabadság, de próbáljon meg pár nap szabadságot kivenni. Minden munkavállalónak jár a szabadság, a munkáltatók nem szokták megakadályozni, hogy ilyen helyzetben valaki néhány napot távol legyen. Tartozik önmagának és nagybátyjának annyival, hogy időt ad az elbúcsúzásra, hogy megengedi magának, hogy gyenge legyen. Aztán lassan közeledik majd testvére érkezésének az ideje is… és remélhetőleg idővel tapasztalni fogja azt is, hogy kevésbé fájó nagybátyjára gondolni, hogy ismét tud mosolyogni azokon a dolgokon, melyeket korábban nagybátyja nézőpontja tett humorossá. Megbékélést, sok erőt kívánok az úthoz! Dr. Rostás Rita kat.- és kríziskezelő szakpszichológus
Jo napot kívánok.Erdős szilvia vagyok Üllőről 41 éves két gyerköc édesanya.Röviden tömören leírnám önnek,hogy miért is kerestem meg önt.Van egy fiam aki 7 éves lesz idén februárban,3 évesen nem tudot oviba kezdeni egészségügyi problémája miatt(széklet)Ez viszonylag hamar megoldodott így 3,5 évesen elidult az ovi.Első héten azt mondták hogy minta ovodás nem sírt és látszolag minden rendben volt,de utána elszabadult a pokol többször bepisilt amit itthon nem egyre ingerültebb lett itthon,oviba minden feladatban részt vett de az ovonéni állitása szerint nem értelmez dolgokat és nem ugy reagálja le afeladatokat mint a többi gyerek.Így elkerültünk ceglédre ahol megállapították hogy sni is a gyerek enyhén értelmi fogyatékos.Elkezdtük a külön figlalkozásokat gyogypadagigus stb….feljlödöt is sokat,de szinte minden nap ingerült,ideges.Ebben szeretném a segítségét egy rövid válaszát.Köszönöm
A kérdést megválaszolta: Ellenőrzött szakemberdr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Édesanya! A rövid válaszom annyi, hogy forduljon bizalommal a gyermekével foglalkozó szakemberekhez. Érdeklődje meg, hogy az idegesség, ingerültség, megfigyelhető-e az egyéni vagy a csoportos foglalkozások alatt, a játékos helyzetekben, másrészt mondja el azt, ami Önnek feltűnt. Ha jól értettem, amit írt, akkor az óvodába kerülést követően eleinte otthon lett egyre ingerültebb. Ennek oka lehet az is, hogy az oviban a számára kicsit nehezebb feladathelyzetekhez, illetve a többi gyerekhez való alkalmazkodás következtében kimerül, és mire hazaérnek, már kisebb dolgoktól is feszültté, idegessé válik, illetve otthon meri jobban kimutatni a dühét, a haragját. Lehet, hogy több pihenésre, alvásra, vagy kötetlen játékidőre van szüksége. De az is lehet, hogy a családban kevésbé vannak következetes és kiszámítható szabályok, mint az óvodában, és éppen a az egyértelmű szabályok hiánya, a különböző helyzetekben esetlegesen változó következmények miatt lesz ingerült. Lehet, hogy a túlzott elvárások, a tőle túl sok erőfeszítést követelő feladatok, helyzetek idézik elő az idegességét. Beszélje meg a gyógypedagógussal, az óvónővel, hogy miben lehetne, miben kellene változtatni akár otthon, akár az óvodában annak érdekében, hogy miközben a kisfia továbbra is szépen halad a képességeihez igazodó fejlesztéseknek köszönhetően, a bőrében is jobban érezze magát. Bízom benne, hogy közösen megtalálják a megoldást. Dr. Rostás Rita
Üdvözlöm!
24 éves vagyok, a párommal 17 éves koromban ismerkedtünk,18 éves voltam, amikor megkérte a kezem.Elmondhatatlanul szeretjük egymást,az évek alatt rengeteg jót,rosszat egyaránt megéltünk együtt, valóban úgy érzem,Ő az igazi.Ő volt az első férfi az életemben, akivel lefeküdtem.
Jelenleg külföldön vagyok fél éves időtartamban. Ez az első idő, amikor hosszabb időre eltávoztam.Az új környezet, az új emberek hangulata teljesen magával ragadott, igyekeztem a távolságot és párom hiányát orvosolni, hogy lefoglalom magam…
Egy összejövetelen a kellőnél több alkoholt fogyasztottam,és elvesztettem a fejem a környezetemben lévő egyik férfi bókjaitól, közeledésétől, magam sem tudom, hogyan, miért, ágyba bújtam vele.Utálom magam miatta, ez nem én vagyok.Párommal mindig is tökéletesen működtünk,őszintén, szerelemben.De ezt nem tudom, hogyan mondjam el. Őszinteség,az elvem. De hogy mondjam el?Fair hogy bántsam azért,amit én követtem el?Nem akarom elveszíteni Őt
Hálásan köszönöm segítség
Kedves Kérdező! Levelét olvasva bennem is az Ön utolsó kérdése merült fel, szabad-e, kell-e azért megbántani mást, amit mi követtünk el? Nem akarom becsapni, nem tudom, s nem is akarom Ön helyet megválaszolni kérdését, csupán megosztok néhány gondolatot, hátha közelebb kerül a megoldáshoz. Szokták azt mondani, hogy az őszinteség egy pár-, illetve bármilyen kapcsolatban rendkívül fontos, alapnak tekintendő. Én is osztom általában e nézetet, őszinteségre érdemes építeni a kapcsolatokat. Azonban az őszinteség tud nagyon bántó, felesleges, önző, ártó … is lenni. Idézek néhány sort Popper Péter Hazugság nélkül című könyvéből: „Tisztességtelen, ha valaki nem bírja elviselni, csak rá tartozó zsákutcáinak, kalandjainak feszültségét, és azt ráterheli társára, aki a helyzetben csak tehetetlenül szenvedő lehet. … ˵Matild én nagyot vétettem ellened! Tegnap lefeküdtem Zsuzsával.˵ Gondoljuk végig, mi értelme van ennek a közlésnek. Válni, szakítani nem akar. … Mit kezdhet ezzel a partner? Lelkileg megvonaglik a fájdalom és a megaláztatás súlya alatt. A vallomástevő pedig megkönnyebbült szívvel indul vacsorázni” (83-84. oldal). Ugyanakkor távol álljon tőlem, hogy bárkinek is felmentést adjak a megcsalására, társának a becsapására. A fent idézett sorokban engem például kifejezetten zavar a többesszám, az hogy a szerző zsákutcákról beszél. Addig ugyanis, amíg egyszeri botlás esetén hajlok arra, hogy egy ilyen őszinte vallomás inkább ártó, romboló lenne, addig akkor, ha ez többször előfordul, ha valaki azt veszi észre, hogy rendre ilyen helyzetekbe sodródik, az azt jelzi, hogy valami gond lehet a párkapcsolattal, az elvárásokkal, valami kielégületlenség van jelen, így ilyenkor már fontosnak, szükségesnek tartanám a helyzet feltárását, tisztázását társunkkal is. Mielőtt bárhogy is dönt, gondolja végig, mit érez, mit váltott ki Önből a távollét? Mit jelent az, hogy az új környezet egészen magával ragadta? Mi az, ami ilyen elemi erővel hatott Önre? Tanuljon belőle, és próbálja a későbbiekben is kamatoztatni. Lehet, hogy néha arra van szükség, hogy egyedül is kipróbáljuk magunkat, hogy a párunk nélkül is eljussunk egy-egy társaságba? Hogy önállóan is kereshessünk új élményeket? A párkapcsolatokban egyszerre jelen lehet a vágy a az élmények megosztása, a közös időtöltés után, és vágy a szabadság megtartása, megélése iránt. Mi okozza, okozta az Ön esetében a zavart? S mit remél attól, ha megosztja párjával a félrelépést? Adhat felmentést a társa? Javaslom, hogy először mindenképp önmagában elemezze a történteket. Építse be, hasznosítsa a tanulságokat, az előre vivő tapasztalatokat, s így talán elkerülheti, hogy legközelebb is hasonló helyzetbe sodródjon. Mindannyiunknak az életében előfordulnak olyan cselekedetek, melyekre nem vagyunk büszkék. Lehet, kell ezt még azzal is tetézni, hogy ilyenkor mástól várjunk feloldozást? Nem vagyunk tökéletesek. Néha hibázunk, és nagy baj lenne, ha nem tudnánk saját magunknak megbocsátani… Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
20 éves nő vagyok. Nm tudom kikapcsolni az agyam, állandóan bevillannak képek.
Apukám keze nagyon gyakran eljárt (meg a nadrágszíj is), anyukám csak nézte, nem tett semmit. Mindig kiabáltak, azt mondták, hogy csak azért vagyok, mert kilyukadt az óvszer. Van egy 4 évvel idősebb bátyám, amikor 10 voltam, állandóan maszturbált, és megvert ha nem néztem (vagy néha ha nem “segítettem be” ).
Nagyon egyedül éreztem magam. Aztán egy tanárommal jóban lettünk, törődött velem,nagyon szerettem. Később elkezdett furán viselkedni:ha rossz kedvem volt olyanokat mondott, hogy ” egy jó d*gás kéne neked”, ölelés közben megfogta a fenekem,csókolgatta a nyakam, a fülem, a vállam (14 voltam).Éreztem ,hogy ez nem normális, de nem mertem megmondani, hogy nekem ez kellemetlen, mert féltem, hogy akkor senki sem fog törődni velem..
Azóta az egyetem miatt elköltöztem, de most ott tartok, hogy otthagyom; öngyilkosságon gondolkodok. Nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől, és hogy miért nem mondtam nemet..?
Kedves Kérdező! Köszönjük, hogy hozzánk fordult levelével. A válaszom egyértelműen, igen, „tényleg túl lehet ezen jutni”. Azt írja, egyetemista. A legtöbb felsőoktatási intézményben működik diáktanácsadó, ha dolgozik ott pszichológus, akkor tőle is megpróbálhat segítséget kérni, mert a következő kérdésére is igen a válaszom, „tényleg tudna segíteni egy szakember”. Talán jobb ötlet felkeresni, mint otthagyni az iskolát. Persze az is érthető, ha úgy dönt, hogy halasztást kér, mert nem tud most a tanulásra koncentrálni. Az emlékek feldolgozásának lehetett az első állomása, hogy összeszedve leírta őket. Nehéz helyzetről ír, több oldalról is támadások, bántások, csalódások érték. Képzeljen el egy kisgyermekeket, akivel kiabálnak a szülei, akinek olyan dolgokat vágnak a fejéhez, hogy őt nem is akarták, csupán egy balszerencsés véletlennek köszönheti az életét. Milyen bizonytalan, szorongó vagy éppen dacos, lázadó lehet ez a gyerek? Ráadásul édesapja rendszeresen megveri, és édesanyjára sem számíthat abban, hogy védelmébe vegye. Aztán a testvére, aki lehetne a támasza, bizalmasa is ebben a fenyegető, ijesztő világban, szintén ellene fordul, önző módon saját vágyai kielégítésre használja. A családi körben elbizonytalanodott, elmagányosodott kislány, aki feltehetőleg azt sem pontosan tudja, van-e egyáltalán feltétel nélküli szeretet, találkozik egy tanárral. A tanár megérzi, hogy segítségre, támaszra szorul, törődést, szeretetet ígér, és nyújt is eleinte, a kislány boldogan próbál újra kötődni, végre észrevették, de ismét csalódnia kell, egy újabb felnőtt, aki meg nem engedhető módon közelít, bánik a gyermekkel. Ha most Ön hallgatja a történetet, felötlik Önben, hogy a „mesebeli” kislány hibázott? Úgy véli, hogy ő a felelős a történtekért? Hogy neki kellett volna a nagy és erős felnőtteket leállítani? Hogy az a bűne, hogy nem tudott nemet mondani? Kérem, ne akarja Önmagát büntetni! Legyen a következő lépés az, hogy valóban felkeres egy szakembert. Dolgozza fel a segítségével ezeket az emlékeket, mentse fel az egykori kicsi lányt, adjon esélyt önmagának! Sok erőt, sikeres feldolgozást kívánok! Dr. Rostás Rita
Tisztelt Hölgyem / Uram,
Egyedül nevelem kisfiamat,6 éves,7 hónapos kora óta. Elváltam,férjem csúnyán átvert, megcsalt, hazudozott főként, a válásunk 3 évig elhúzódott.Azóta nem volt tartós, normális párkapcsolatom.Szexkapcsolat volt néhányszor,sajna,de befejeztem, úgy nekem nem megy a dolog, érzelem nélkül.Dolgozok, gyermek nevelés,napi segítségem nincs, időmet ezt tölti ki.A problémám az, hogy eljutottam oda, hogy nem is igazán vágyok párkapcsolatra jelenleg. Normális ez így?
Úgy érzem, időm is kevés,még magamra is, valamint a tapasztalat az, hogy férfiak többsége az elvált nőket sokszor (szex)ezközként kezelné.Rossz kapcsolatnál pedig jobb egyedül. Többen felhozták mostanában, hogy durva, ennyi éve egyedül, és elkezdtem rajta gondolkodni.
Lehet, hogy velem lett tényleg a baj?Nem éreztem eddig igazán, hogy magányos lennék. Persze, jó lenne majd társ, de normális,érett férfi személyében csak.Akkor lehet egy nő teljes nő, ha van férfi mellette? Pszichológushoz forduljak?Köszönöm
A kérdést megválaszolta: Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Kérdező! Elsősorban határozott nem a válaszom utolsó előtti kérdésére, egy nő NEM csak FELEségként, férfivel az oldalán lehet kiegyensúlyozott, élhet teljes életet.
Ugyanakkor elgondolkodtatott a levele, így megosztom Önnel a bennem felmerült érzéseket, kérdéseket. Sorai alapján úgy tűnik számomra, mintha volt férje korábbi viselkedése még mindig erőteljesen rányomná a bélyeget az Ön mindennapjaira, mintha még mindig a kezdetekhez hasonló intenzitású haragot (dühöt, fájdalmat…?) gerjesztene Önben. Lehet, hogy az átélt csalódás önbeteljesítő jóslatként irányította aztán választásait? Ha nem hiszünk benne, hogy társat találhatunk (a férfiak csak „[szex]eszközként kezelik a nőket”), akkor ennek megfelelően viselkedünk. Részben magunk is kevesebb erőfeszítést teszünk a kapcsolat elmélyítése érdekében, hisz minek, ha úgysem érdemes. Másrészt a másik félben is azt erősítjük, hogy futókapcsolat alakul, ami ugye – felnőttek vagyunk, szabadon döntünk – lehet akár szexualitáson alapuló együttlét is. S ha valóban az lett, megállapíthatjuk, hogy bölcsek vagyunk, élet- és emberismeretünk ezúttal sem hagyott cserben, megmondtuk előre… S innen már csak egy lépés, hogy a nehézségek hatására Csipkerózsikával azonosulva életének ezt a részét mély álomba temesse, megadva ugyan az elvi lehetőséget egy “normális, érett” férfinek, hogy Önre rátaláljon és felébressze. Hiszek a mesékben, a mesék tanításaiban, lehet alkalmasint a passzív várakozás, a vakszerencse is a siker hordozója. Általában azonban szükség van saját aktivitásra is, mozdulnunk kell, próbákon kell túljutni, döntéseket kell hozni annak érdekében, hogy közelebb kerülhessünk vágyaink eléréséhez. Persze mondhatja, hogy éppen ez az, Ön most még nem nyitott egy új kapcsolatra, másnak van itt az ideje. Ez lehetséges, s ha valóban így van, akkor rendben is van. De ha csalódottság, kényszeredett lemondás húzódik meg a háttérben, akkor érdemes lenne változtatni. Bizonyára Ön is elismeri, hogy ami igazán fontos, arra találunk időt. S mi lehetne annál fontosabb, mint hogy időnként magunkra, a saját jó közérzetünkre, jóllétünk ápolására is szánjunk időt, energiát. A gyermekének sem egy fáradt, csüggedt, kötelességét teljesítő anyára van szüksége. Keressen segítséget (bébiszitter, nagyszülő, gyermeke barátainak a szülei,…), találja meg a szórakozás lehetőségét, töltsön el rendszeresen valamilyen hobbinak hódolva, felnőtt társaságban is időt! Higgye el, a kikapcsolódás után mások a hétköznapok, feltöltődve gyermekének is többet tud nyújtani. Mint írja, mostanában többen is felhozták a magányosság témáját. Lehet, hogy ismerősei nem véletlenül jeleznek most. Gyász esetében a népi hagyomány egy évet ad a gyászolónak, aztán azt tanácsolja, vegye le a gyászruhát, nyisson újra a külvilág, új élmények felé. A válás után sem kéne beleragadni az elhagyott nő, a gyermekét egyedül nevelő anya szerepébe. Mindezek tükrében talán könnyebb lesz eldöntenie, hogy valóban jól érzi-e magát a bőrében, hogy mennyiben szeretne változtatni, s ehhez elegendő-e a baráti támogatás, vagy inkább szakemberhez fordulna. Kívánom, hogy találja meg a módját élete teljessé tételének! Dr. Rostás Rita
https://pszichologuskereso.hu/valasz/nem-ismerek-magara#overlay-context=valasz/uldozesi-mania-1&overlay=admin/offer-requests2018. május 17. 2.10
Tisztelt Pszichológus!
A fiam szeptemberbe kezdi az első osztályt. Mióta bejött a tanár kérdés,hogy ki legyen és hogy a jó stb.azóta bele vagyok csavarodva.A beiratkozás előtt már akkor is mindenkit megkérdeztem és minden segítséget csak úgy óvatosan igénybe vette,hogy ne lássák rajtam,hogy ez a központi kérdés per pillanat az életembe.Ma kihirdették,hogy a gyerek hova kerül és én azóta nem tudok magamon uralkodni.Folyik a könnyem,sírok holott tudom,hogy a fiam egy értelmes normális életrevaló gyerek,rendezett családdal a háta mögött.Az összes csoport társa másik osztályba került és a barátja akivel együtt szerettem volna hogy járjon az egy harmadik osztályba.Nagy valószínűséggel megfogja találni az útját az új osztályba de én is szeretnék ennek a része lenni.Most egyszerűen nem tudok tenni semmit ami a sulikezdéssel és várással kapcsolatos minden kényszeredetten jön ki a számon.Nem értem magam hisz tudom hogy ez az élet rendje.Kérem segítsen,hogy jó partnere legyek a gyereknek.Köszön
A kérdést megválaszolta: Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Beáta, kedves Édesanya! Az iskolakezdés sok család életében okoz az Önéhez hasonlóan dilemmákat, próbálnak információkat gyűjteni, mérlegelik a lehetőségeket, pro- és kontra hoznak érveket. Sokakon lesz úrrá valamiféle szorongás, hisz – úgy vélik, egy korszak lezárul, az iskolakezdés pedig az egész életutat meghatározó fontos lépés. Az általános képtől annyiban tér el az Ön esete, hogy a „szokásos” kérdéseken túl még a saját „belecsavarodásától” is megrettent. Két pozitív dolog azonban kitűnik a leveléből, és engedje meg, hogy most ezekre irányítsam a figyelmét. A legfontosabb, hogy fiát milyen szépen mutatja be, hangsúlyozza a rendezett családi hátteret, a jó tulajdonságait, és a jövő felé is próbál bizakodással tekinteni. A másik, hogy észrevette, hogy túlzottak a reakciói. Kérdésére a válaszom is ebből indul ki. Egy darabig kerülje el az iskolakezdés témáját. Nem lenne szerencsés, ha a jelenlegi elkeseredését, rossz érzéseit, csalódását adná tovább. Ha a fia kérdez, arra próbáljon természetesen, röviden, tényszerűen válaszolni, illetve vonjanak be mást (pl. apát, nagyszülőt), aki az új helyzettel kapcsolatos tervezgetésben most részt tud venni. Ezzel párhuzamosan magában is helyre kell tennie a kérdéseket. Azzal, hogy iskolába kerülnek a gyerekek, nem zárul le feltétlenül a korábbi életszakasz. Rögtön itt egy lehetőség, amiben megmutatja, hogy támogatja gyermekét: Segítsen neki abban, hogy a régi barátaival találkozhasson, szervezzen olyan közös programokat, ahol együtt lehetnek a nyáron is, és szeptembertől, iskolásként is attól függetlenül, hogy már nem osztálytársak. Nem tudjuk előre, hogy mennyi ideig lesz erre szüksége, de Ön mellette állhat ebben, biztosíthatja a közös élményszerzést, lehetőségeket teremthet jó játékokra, s miközben a régi kapcsolatokat ápolják, bátoríthatja majd a barátkozást az új osztálytársaival is. Azt hiszem, az egyik legfontosabb a kisfia számára, hogy szülei továbbra is időt adnak a legfontosabb ismeret-, és tapasztalatszerzési módnak, a játéknak. S persze ezzel azt is hangsúlyozzák, hogy fontosak az érzései, a barátai, és nem csupán az iskolai teljesítmény, a tanulás mentén „pörög” innentől kezdve az élete. Remélem, hogy hamarosan oldódik Önben a feszültség, és tudnak majd kisfiával együtt a várható változásokról, a kialakítandó rendszerről, mindazokról a kérdésekről beszélgetni, melyek őt foglalkoztatják mostanában. Talán Önnek is vannak olyan régi emlékei, fényképei, melyeket megosztva kisfiával bizakodó várakozássá alakíthatják a még hátralévő időt. Kívánom, hogy a SORS figyelmes, ügyes, kedves, gyerek-centrikus tanítónőt, vagy tanár bácsit juttasson az Ön és valamennyi elsős gyermek számára! Dr. Rostás Rita
Jónapot kivanok! 15 éves lany vagyok es egy ideje egy problemaval küszkodom! Szeretnem megkerdezni h miert nem tudom elviselni ha a baratnom (aki szamomra nagyon fontos,szinte legjobb baratomnak tartom)mas emberekkel is baratkozik rajtam kivul,miert zavar ez annyira engem?Es nem az a legnagyobb problemam h baratkoznak hanem h en milyen reakciot valtok ki magambol..pl merges leszek,nem szolok hozza,hiszteriazom(jo ez ritka) de ez vegett sok baratomat elvesztettem es nem szeretnem ot is elvesziteni:( O ezt ugy mond “durvanak tartja”h mien feltekenysegi rohamjaim vannak.. ezt mondjuk masok is mondtak mar nekem,de ezt egyszeruen nem tudom kordaban tartani. Szerintem ez nagyon rossz az barati kapcsolataimra. Kerem adjon vlmi tanacsot. Válaszat elore is koszonom:)
A kérdést megválaszolta: Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Brigi! Köszönjük, hogy feltette a kérdését. 15 éves korban viszonylag gyakran előfordul, hogy az ember nem érti önmagát, csodálkozva tekint bizonyos reakcióira, sőt még az sem ritkaság, hogy – mint az Ön esetében is – akár indokolatlanul heves választ produkál. Az, hogy Ön ebbe nem nyugszik bele, elemzi viselkedésének a következményeit, tanácsot kér a változtatás érdekében, mindenképpen biztató, érettségre utal. Ugyanígy jó jel az is, hogy eljutott odáig, hogy nem a másik fél barátkozását tartja problémának, hanem a saját érzelmeit, viselkedését. Első lépésként azt javaslom, hogy ne az Önben keletkező érzéseket akarja megváltoztatni. Fogadja el természetesnek, hogy egy emberben sokféle érzés van jelen, sokféle gondolat suhanhat át a fejében. A bennünk felötlő gondolatokért nem vagyunk felelősek, DE a viselkedésünkért már igen. Tehát az, hogy például arra gondol: „minek barátkozik ő másokkal”, még nem jelent semmi rosszat. Itt lenne esélye a közbeavatkozásra. Második lépésként folytathatná az eddigi gondolatsort, például úgy, hogy nem akarok foglalkozni vele,… vagy hiába érzem úgy, hogy emiatt dühös vagyok, bizonyára valami más (például a jövő előrevetítése, vagy egy múltbeli eseménnyel való azonosítás…) a dühöm kiváltója, a barátnőm nem érdemli meg, hogy a dühömet rázúdítsam … Következő lépésként megpróbálhatja például a légzésére figyelve visszanyerni a nyugodtságát, illetve a feszültségtől esetleg görcsbe rándult izmokat tudatosan ellazítani. Nyilván azt is lehetne boncolgatni, hogy miért akarja kisajátítani a másikat. Azt írta, ez több kapcsolatát is tönkre tette már, vagyis feltételezhető, hogy a dühét az attól való félelme fokozza, hogy ez megint bekövetkezhet. Megpróbálhatja megvizsgálni, hogy mi a szörnyű abban, hogy Önön kívül másra is szüksége van a barátnőjének, hogy ez esetleg milyen régi emlékeket szakít fel, hogy miért érzi veszélyeztetve kettejük barátságát attól, hogy a barátnője másokkal is jó kapcsolatot ápol, úgy érzi-e, hogy ettől Önre kevesebb idő marad, vagy attól tart, ha másokat is megismer közelebbről, akkor Ön teljesen háttérbe szorul… Életkorából arra következtetek, hogy még iskolába jár. Érdeklődjön az iskolapszichológusnál, nem szervezne-e olyan önismereti csoportot, ahol az Önt foglalkoztató kérdéseket közösen is lehetne elemezgetni. Esetleg egy osztályfőnöki óra témájának is javasolhatja a barátságot, s lehetne beszélgetni arról is, hogy ki miért kedveli a kétszemélyes kapcsolatokat, vagy a kicsit nagyobb baráti társaságot… Sok sikert az Önnek tetsző baráti kapcsolatok ápolásához, és az Önnek megfelelő, elfogadható viselkedési módok kialakításhoz! Dr. Rostás Rita
Tisztelt Doktornő!
Egy problémával fordulnék Önhöz. Egy egyetemista lány vagyok, egy nehéz szakon tanulok (kémia) és sajnos nem igazán megy ez a másodévem (lassan ezt fejezem) ahol egy fontos tárgyat buktam, és sajnos igy nem tudok felvenni kötelezö tárgyakat, és nagyon megviselt ez a bukás ismét, és ugy érzem hogy ez nem nekem való, de szeretem. A kérdésem az lenne mitudok ez ellen tenni, hogy keveésbé érezzem magam depressziósnak, szomorúnak, és hogy pozitivan álljak a dolgokhoz, mert igy nagyon elfog az az érzés hogy semmire sem vagyok képes, pedig tudom hogy megcsinálhatom, csak egy kis motiváció kell. Amit ugye elveszitettem, amikor másodjára elbuktam a legfontosabb tárgyat, pedig sokat készültem rá..A kérdésem az lenne hogyan tudok ezen változtatni?
Kedves Anna! Sajnálom, hogy így elkeseredett a sikertelen vizsgája miatt. Megsúgom, amit nyilván Ön is tud, csak most épp nem vigasztalja, aki vizsgázik, azzal megesik, hogy egy-egy vizsga nem sikerül. Egyetértek azzal, hogy pozitív hozzáállásra van szükség. Így megpróbálok néhány olyan tanácsot adni, mely ezt elősegítheti. Tulajdonképpen az előző mondatom is már ezt a célt szolgálta. Könnyebb egy helyzetet elviselni, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akikkel ez megtörtént. Segíthet az is, ha arra is ráirányítjuk a figyelmet, hogy mások is túljutnak ilyen kudarcokon. Bár nem akarom a bizonytalanságát fokozni, de mielőtt újabb erőbefektetéseket tesz, tisztázza magában, hogy ez az Ön útja-e. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy korábbi választása megfelelő volt-e. Miért akar ezen a „nehéz” kémia szakon tanulni? Saját vágyait követi-e, vagy másnak akar megfelelni? Ha nagyon küzdelmesnek találja, lehet, hogy célszerű a pályamódosítást is számításba venni. De még ebben az esetben sem kellene elfecsérelt időként tekinteni az ezzel töltött évekre. S amennyiben úgy döntött, ezt szeretné folytatni, vizsgáljuk meg, hogy hogyan lehet a helyzettel megküzdeni. Könnyebb dolga lenne, ha azt mondhatná, nem hagytam rá elég időt, nem készültem eleget, hisz az akár még a motivációját is fokozhatná, számíthatna rá, hogy több energiabefektetéssel sikeresen levizsgázik. Ön azonban ennek épp az ellenkezőjét állítja. A képzés elején tart még, így felmerülhet, hogy hiányos alapokkal érkezett a középiskolából. Emiatt azt tanácsolom, kérjen segítséget egy csoporttársától, felsőbb éves hallgatótól, magántanártól, és vegyék át együtt az anyagot. A kémia szerintem is egy elég nehéz tárgy, sok olyan összefüggés van benne, melyet könnyebb úgy megérteni, ha személyre szabottan elmagyarázzák, ami a nagylétszámú előadásokon, nem tud mindig megvalósulni. A valakivel tanulás csökkenti a halogatást, segíti az időbeosztást, rávilágít a hiányosságokra, jelzi, hol értett félre valamit, pótolta ki esetleg helytelenül az ismereteket. Ha nem keres tanárt, akkor is vizsgálja meg a tanulási módszerét, elképzelhető, hogy valóban sokat készült, de nem jó módszerrel. A mechanikus tanulás (hétköznapi nevén magolás) például sokszor vezet kudarchoz a felsőoktatásban, hisz olyan mennyiségű ismeretet kell rövid idő alatt megtanulni, ami meghaladja az átlagos képességű ember agyi kapacitását. Számos ilyen témájú szakkönyv áll rendelkezésre, és itt, a pszichológuskereső honlapján is találhat tanulásmódszertannal foglalkozó blogbejegyzést (pl.: https://pszichologuskereso.hu/blog/ismetles-tudas-anyja-biztosan-meg-egy-kis-tanulasmodszertan-vizsgaidoszak-hajrajaban). Ne engedje magát belesüppedni a nekem semmi sem megy, én semmire sem vagyok képes lefelé húzó spiráljába, hanem keressen olyan dolgokat, melyeket már megvalósított, elért, ezekre összpontosítva biztassa önmagát, hogy most is túl fog jutni a nehézségeken. Keresse meg a jelen helyzet pozitívumát. Kevesebb tárgyat tudott felvenni, tehát több lett a szabadideje. Döntse el, hogy mit akar kezdeni vele, több idő jut feltöltődésre, kikapcsolódásra, könyvtárazásra, a jelen tanulmányihoz kapcsolódó tanulásra, felvehet és teljesíthet érdekes kurzusokat, áthallgat más szakra, kereshet diákmunkát, felelevenítheti régi hobbiját, vagy épp újat választhat… Ezek bármelyike megtérül, és a későbbiekben is hasznosítható tapasztalatokat nyújthat. Tekintsen saját helyén a vizsgára, melytől nem az élete, sorsa függ. Helyezze érzelmileg kicsit távolabb. Próbálja oldani vizsgadrukkot! Képzelje azt, hogy a vizsga egy kétszereplős színjáték, mint ahogy egyik kedvenc (épp kémia szakos) oktatóm szokta ezt ajánlani hallgatóinak. A szituációs játékban a vizsgázó szerepe szerint megpróbálja elhitetni a tanárral, hogy tudja az anyagot. A vizsgáztató szerepe annyi, hogy aktuálisan eldöntse, hogy milyen szintű ez a tudás. Majd a függöny összezárul, a drámának vége, ki kell lépni a szerepből, az élet folytatódik tovább. Kívánom, hogy fogadja el ismét önmagát, és legyen sikeres a választott útján! Ha azonban úgy érzi, továbbra sem tud szabadulni negatív közérzetétől, önbecsülése csökken, keresse fel az intézmény diáktanácsadóját, vagy válasszon akár erről a honlapról és kérje szakember segítségét. Dr. Rostás Rita
Tisztelt Pszichológus!
Miért van az ,hogy 20-on évesek,39 éves, 50 vagy afelettiek akiknek krónikus pszichiátriai vagy egyéb betegségük van de lenne lehetőségük tanulni,dolgozni vagy otthon vállalkozást indítani semmit se csinálnak csak otthon gubbasztanak és sajnáltatják magukat és másoknak kell bevásárolni,gyerekért menni stb. Szerintem ez senkit nem jogosít fel rá. Semmiben nem különböző attól,hogy injekció,gyógyszer,pszichoterápia kell. Miért jó ha sajnáltatja magát? Ha valaki családos azaz kicsi vagy nagyobb gyerekei vannak milyen példát mutat? Segélyért csinálják? Feleség dolgozik vagy férje akár magánba másik fél csak van míg a másik haza nem ér a munkából. Kinek jó ez? Miért nem öli meg magát ha úgyse csinál semmit? Nekem is vannak betegségeim de én nem a betegséggel foglalkoztam hanem tanultam,mindent megtettem ,hogy dolgozhassak,önkénteskedtem,előnyben legyek a munkaerőpiacon szóval megfogtam a lehetőségeket és nem otthon voltam és semmit tettem.
Kedves Érdeklődő! Különbözőek vagyunk, és különbözőek a betegségeink is. Vannak, akik Önhöz hasonlóan betegségükkel meg tudnak küzdeni. Képesek arra, hogy mozgósítsák erőforrásaikat, észrevegyék a környezetük által biztosított lehetőségeket, megtalálják helyüket a munka világában, teljes életet éljenek. Minden tiszteletem az övék. Mások viszont, talán mert több nehézséggel találkoztak, vagy rosszabb állapotba kerültek, alkalmilag vagy tartósan képtelenek erre. Kérem, legyen türelmesebb, elfogadóbb embertársaival. A segélyből élés, már csak alacsony mértéke miatt sem olyan alternatíva, amit jókedvükből, önként választanak az emberek. (Tudom, hogy vannak, akik visszaélnek ezzel a lehetőséggel, van be nem vallott jövedelmük is, de most Ön sem ezek miatt van felháborodva.) Talán akkor, ha valaki begipszelt lábbal fekszik, jobban el tudja fogadni, hogy átmenetileg segítségre szorul. Feltételezem, egy hasi műtét után sem küldené dolgozni a lábadozót. Nos, pszichés állapota, mentális betegsége miatt is lehet valaki olyan rossz helyzetben, ami – jó esetben csak átmenetileg – lehetetlenné teszi a munkavégzést. Az, ha eközben a környezetétől nem támogatást kap, hanem elégedetlenséget, megvetést tapasztal, csak nehezíti a gyógyulását. Az egyén betegségének súlyossága, képességei, lakóhelye és sok egyéb tényező is hatással lehet a munkalehetőségek megtalálására, megtartására. Nem szép gondolat selyemzsinórt kínálni az amúgy is nehézséggel küzdőknek. Kívánom, hogy továbbra is tudjon élni a munka által nyújtott örömökkel, sikerekkel, és közben próbáljon meg kicsit megértőbben viszonyulni környezetének tagjaihoz! Dr. Rostás Rita
Kedves Pszichológusok! Milyen olvasási szokások vannak illetve miket érdemes beépíteni a szabadidőimbe ami hasznos? Imádok olvasni de, elég rendszertelenül csinálom mindig bele kezdek egy könyvbe,és utána lerakom, meg viszem vissza a könyvtárba úgy hogy ki, sem olvastam
Kedves Zoltán! Az már önmagában is nagyszerű, hogy örömét leli az olvasásban. Az emberek sokfélék, így mint annyi mindenben, az olvasási szokásokban is különböznek egymásban. Nem hiszem, hogy létezne egy üdvözítő módszer. Középiskolás osztályfőnököm például azt tanácsolta, hogy olvassunk mindig rendszeresen elalvás előtt az ágyban. Azt is hozzáfűzte, hogy kerüljük a televíziós sorozatokat, mert akkor is odavonz a TV elé, ha más fontosabb dolgunk lenne. Ő mindig kétféle könyvet tartott készenlétben, és hangulatától függően választott belőlük. Természetesen nemcsak az ágyban lehet jókat olvasni. Érdemes kialakítani egy jó megvilágítású, kényelmes kis olvasó kuckót a lakásban. A kényelmes fotel mellé készített 1-2 könyv vagy folyóirat, meleg pléd, és forró tea biztosítja, hogy egy időre belefeledkezzen az olvasásba. Az is változó, hogy ki, mikor, milyen művekben találja meg a szórakozását. Lehet, hogy Önnek a rövidebb, például novellás vagy mesés kötetek okoznak több örömet, vagy éppen a versek jelentenek kikapcsolódást. Vannak, akik szeretik a képregényeket, mások az olvasmányosabb, szövevényesebb cselekményeket keresik. Van, aki akkor zökken ki a mindennapokból, ha krimit olvas, más az életrajzokat, történelmi regényeket kedveli, megint más a szakkönyveket bújja, és persze számtalan további variáció létezik. Szerintem az nem baj, ha a könyvtárba időnként olvasatlanul visz vissza könyveket. Sokaknak okoz gondot a választás, de ennek nincs igazi negatív következménye, ha a lejárati időpontokat betartja. Majd ha újra kedve támad rá, ismét kiveheti. Kérje ki a könyvtárosa tanácsait is, bizonyára szívesen segít a választásban! Kívánok még sok-sok örömteli, olvasásban gazdag időtöltést! Dr. Rostás Rita
Miért dühöngök kis dolgokon is ? 2017. július 23. 0.56
Mióta a kisfiam megszuletett sok minden apróságon felkapom a vizet kiabálok és fékezhetetlen dühöt érzek. Érzem hogy elönt az adrenalin és duhömben cselekszek. Csapkodok dühöngök. Már 3 éves a fiam(dackorszak közepe, nem fogad szót csapkod, kiabál ) és 1 a kislányom. De nem változott semmit. Vannak időszakok amikor tudok tolerálni nyugodt maradok és szépen szólok de aztán újra kezdődik. Aztan meg bánom az egészet hogy miért így viselkedtem.
Kedves Édesanya! Az első lépéseket megtette azzal, hogy felismerte és beismerte, hogy baj van a viselkedésével. Talán, az sem véletlen, hogy kisfia dacos és saját dühös viselkedésének leírásához ugyanazt a kifejezést használta. Feltételezem, hogy Ön is úgy véli, kisfia csapkodásában is szerepet játszhat az, hogy ezt látja Öntől. A megbánás, a levélírás mutatja, hogy változtatni szeretne. Az indulatosságának kezdetét kisfia születéséhez kapcsolta, problémakörnek a GYES-szindrómát választotta. Egy gyermek érkezése majd ellátása fizikailag is kimerítő, és pszichésen is megterhelő a folyamatos figyelem, a felelősség átélése, az aggodalom, „a nehogy valami baj legyen” érzése miatt. A fáradtság, a kimerülés türelmetlenné tehet, a feszültség váratlanul utat tör magának. Próbálja meg csökkenteni az elvégzendő feladatait, adjon át a napi feladatokból valamennyit másnak, vagy ha nem tudnak ebben segíteni, végezzen Ön kevesebb házi munkát (pl. hozasson ebédet, takarítson ritkábban…)! És ami még ennél is fontosabb, töltsön a gyerekek nélkül heti rendszerességgel néhány órát! Találják meg a módját, ki az, aki vigyázni tud a gyerekekre, míg Ön elmegy otthonról. Nagyszülők, rokonok, barátok, az édesapa, babysitter, vagy van olyan családi napközi, bölcsöde, ahova néhány órára is elvihetők a gyerekek? Lényeges, hogy ne alkalmankénti megoldást keressen, hanem olyat, amit előre tud, amivel tervezhet. Tapasztalja ki, hogy mi segít Önnek jobban a kikapcsolódásban, a stressz-levezésben, mi okoz örömet, ha sétál a természetben, ha leül és olvas, ha úszik, ha edz, … ! Miközben arra bíztatom, hogy fordítson kicsit több időt önmagára, azt is hozzáfűzöm, hogy arra is nagy szükség van, hogy időnként a párjával is legyenek kettesben. Ha a változtatások ellenére sem lesz nyugodtabb, ha továbbra is „fékezhetetlen dühöt” érez, akkor viszont ne késlekedjen, forduljon szakemberhez, akivel együtt úrrá lehetnek az elkeserítő helyzeten. Sok sikert! Dr. Rostás Rita
Kedves Pszichológus!
van egy fiú haverom, 1 éve ismerem. Sokat csalódtam már benne, de mindig megbocsátottam neki.Sok butaságot csinált már, pl: berúgta otthon a biciklitároló ajtónkat, mert haragudott rám, meg volt ,hogy megütött, és lökdösött, mert volt egy nagy balhé… és a családi problémámat ellenem fordította, megbíztam benne ,tudott mindent és egyszer, amikor nagyon haragudott rám megfenyegetett, hogy beszél a szüleimmel ,hogy ne mehessek többet haza, mert igazuk van a családomnak hogy rossz ember vagyok stb.. ezek után később megbocsátottam neki és újra beszéltünk. sokat segített, volt hogy nem volt mit ennem ,mert otthon nem adtak és ő adott nekem, volt hogy nem aludhattam otthon és náluk aludhattam.
de tegnap meg azt láttam hogy követett, és hazudik, sokszor. Nem akarom már tartani a kapcsolatot vele, csak ő mindig esdekel a bocsánatomért én meg jó fej vagyok és megbocsátok.. nem lehetek bunkó hogy visszautasítom, mert sokat segített, de amiket csinál az akkor sem fer.
Kedves Vivi! Köszönjük, hogy problémáját megosztotta velünk. Kérdést csak a címben tett fel, levelében az érveket szedte csokorba a barátság esetleges fenntartása mellett és ellen. Olyan dolgokat állít, melyek valóban nem megengedhetők semmilyen kapcsolatban sem. Senkinek nincs joga megütni, lökdösni a másikat, dühében kárt okozni, szétrúgni a másik ajtaját. Talán levelét is azért írta meg, hogy ezzel is erősítse a szakításra vonatkozó elhatározását. Azzal, hogy írásban is összefoglalta, hogy miket tett a haverja, csökkenti annak az esélyét, hogy ismét meginogjon. Úgy vélem, ezek már nagy lépések voltak a kapcsolatból való kiszállás felé. A továbbiakban főként saját érzéseire koncentrálva mondja el, hogy Ön szeretné lezárni ezt a barátságot. Ismerje el, hogy a korábbi segítség jól esett és ismételten köszöni azt, de mégse szeretné a továbbiakban ezt a barátságot ápolni. Elmondhatja, hogy zavarja, hogy időnként fél mellette, kiszámíthatatlannak érzi a reakcióit, és nem ilyen barátot szeretne maga mellé. Nem tudom, eddig milyen sűrűn találkoztak, egy társaságba jártak-e, talán egy ideig érdemes kerülni azokat a helyeket, ahol nagy valószínűséggel találkozhatnak. Ennél is fontosabb azonban az, hogy Ön maradjon határozott. Ha Ön biztos abban, hogy távolságot akar tartani, és sem szánalomból, sem félelemből, sem más okból nem sugároz ezzel ellentétes jeleket, akkor sikerülni fog a kapcsolat megszakítása. Sajnos azonban azt is meg kell jegyeznem, hogy arra is van némi esély a leírtak alapján, hogy haverja a szakítás gondolatára fokozottabb agresszivitással reagál, fenyegetéssel, bántalmazással próbálja elérni, hogy együtt maradjanak. Ebben az esetben még inkább azt tanácsolom, hogy szakítson meg minden kapcsolatot vele, ha szükséges, kérjen rendőri segítséget. Sok sikert az elhatározása megvalósításához! Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
Tegnap elhatároztam hogy otthagyom a munkahelyem.Eddig abban a” tévhitben” éltem hogy jól dolgozom,és megjegyzéseket teszek a másik munkájára,minősitem.Tegnap az összes munkatársam közölte,hogy beképzelt vagyok,csúnyán beszélek,sértegetek stb.Igaz ezeket észre sem szoktam venni általában.Sajnos gyermekkori traumák is értek,amiket sosem hevertem ki,és van egy 2 éves fiam.Anyósom sem a legjobb fej,tehát én nem vagyok a családja,csak az unokájának az anyja.Úgy érzem h segitségre van szükségem a következő munkahelyen ne legyen ilyen.Lehet ebből is fakad,de lehet hogy otthon ezt láttam.(apám alkoholista volt)Munkára ,pénzre szükségem van,hisz a párom sajnos nem keres annyi pénzt hogy el tudjonminket tartani.Lehet ez is nyomaszt.Eleétől fogva kiközösítettek,nem vontak bele sztem elég sokmindenbe.Tud valaki segiteni? velem a baj?
A kérdést megválaszolta:
Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus
Kedves Anita! Sem a harag, sem az elkeseredés nem jó tanácsadó, ne döntsön hirtelen felindulásból. Ráadásul, mint írja, munkára, pénzre szüksége van, tehát ne hozza önmagát az eddiginél is kellemetlenebb, nehezebb helyzetbe. Leveléből úgy tűnik, sok a feszültség Önben, melynek egy részét gyerekkorából hozta magával. Jelenlegi családja sem fogadja el úgy, annyira, amennyire azt Ön igényelné, és mindenképpen nehéz, megterhelő az az élethelyzet, melyben egy pici, kétéves gyermeket kell nevelni munka mellett. Nem lehet csodálkozni rajta, ha esetleg nem mindig sikerült megtalálnia a hangot munkatársaival. Az is lehet, hogy munkatársai reakciója is eltúlzott volt. Ha még nem adta be a felmondását, akkor azt tanácsolom, hogy egyelőre ne is tegye meg. Érzésem szerint egy új munkahely nem a “tiszta lappal új kezdet” előnyét jelentené, hanem tovább növelné a feszültséget. Ha új munkahelyre menne új feladatokkal kellene megküzdeni, ismeretlen munkatársak közé kellene beilleszkedni, számos újabb igénynek kellene megfelelni. És ez még a jobbik eset, mert az is lehet, hogy nem talál azonnal munkát. Várjon a felmondással, kisebb lépésenként haladjon. Levelében írta, hogy úgy érzi, segítségre van szüksége. Azt is jól érzi, hogy amennyiben nem sikerül feldogozni a jelenre is ható múltbéli traumákat, helyretenni a nyomasztó terhekből fakadó érzéseit, akkor sajnos szinte biztos, hogy egy következő munkahelyen ismét a jelenlegihez hasonló helyzetbe sodródik. Kérjen tehát segítséget egyszerre több téren is: • Kérjen segítséget a családtól, hogy legyen egy kis ideje önmagával is foglalkozni, regenerálódni. Lehet, hogy anyósára is bízhatná a fiát néhány órára heti rendszerességgel, vagy a gyermek édesapja tudja Önt tehermentesíteni, esetleg egy barát vagy más rokon tudja vállalni a gyerekfelügyeletet időről időre. • A felszabaduló időben pihenjen, mozogjon, bátran foglalkozzon olyan dolgokkal, melyek örömet okoznak Önnek. Ugyanakkor szánjon időt arra is, hogy felkeres egy szakembert. Bizonyára könnyebb lenne egy pszichológus segítségével a gyermekkori traumák feldolgozása, annak elkerülése, hogy a rossz szülői minták, gyerekkori élmények öntudatlanul befolyásolják jelenlegi viselkedését, önértékelését. Érdemes lenne kommunikációs stílusát is elemezni, hogy el tudja kerülni azt, hogy úgy sérteget, hogy észre sem veszi. • S kérjen segítséget kollégáitól is. Mondja el nekik, hogy változni szeretne, köszöni az őszinte visszajelzést, mely ráébresztette arra, hogy valami nincs rendben. Mostantól törekszik rá, hogy munkáját továbbra is ez eddig megszokott jó színvonalon végezze (hiszen arról nem ír, hogy azt is kritizálták volna, tehát ezzel nyilván meg vannak elégedve ők is), de a jövőben ne tegyen sértő megjegyzéseket, ügyelni fog a kommunikációs stílusára. Aztán meglátja némi idő elteltével, hogy akar-e még munkahelyet váltani. Nem végleg próbáltam lebeszélni, biztos vagyok benne, hogy létezik olyan munkahely, melynek megtartásáért nem érdemes küzdeni. Sok sikert egy olyan munkahely megtalálásához, kialakításhoz, ahol a munkavégzés mellett jó emberi kapcsolatokat is lehet ápolni! Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
21 éves lány vagyok, egyetemre egy évig jártam, de mivel messze volt az egyetem, muszáj volt kollégiumban élnem. Egy évig próbáltam megszokni a szobatársaim, de nagyon introvertált vagyok, nem ment. Otthagytam az egyetemet.
Azóta (egy éve) egy gyárban dolgozom napi 12 órát szalag mellett havi 90 ezer Ft-ért. 125-ös IQ-m van, 4 nyelven beszélek, de sehova sem kellek, mert nincs semmi végzettségem.
Nincs semmi pénzem, mert a fizetésem nagy részét anyáméknak kell adnom, hogy ott lakhassak. Egyébként a szüleim szerint haszontalan vagyok mert otthagytam az egyetemet és még csak egy szakmám sincs. Semmiben nem támogatnak, folyamatosan azt hallgatom, mekkora szar vagyok.
Szeretnék elmenni külföldre, hogy legyen reményem egy jobb jövőre, de erre sincs semmi kezdőtőkém. Szakmát sem tudok tanulni, mert a munka mellett nem fér bele a napomba. Megragadtam itt egy éve, és egész életemben itt fogok maradni. De nincs pénzem, anélkül nem tudok továbblépni.
Kedves Kérdező! Levelét olvasva mesés párhuzamok jutottak eszembe, például a száz évig tartó álomba zuhant Csipkerózsika, vagy az anyjuk haragja miatt csókává vált leányok, a tétovázó, és közben kővé dermedő vándor… a közös bennük, hogy valamilyen átok, hiba miatt elakadtak, várakozásra kényszerülnek, míg valaki megszabadítja őket elvarázsolt helyzetükből. Úgy tűnik leveléből, hogy nem találja helyét, útját, tehetetlenül vergődik, úgy érzi elvesztette a befolyását a saját életére, és mintha kezdene egyre dühösebb lenni a világra, a szüleire, amiért nem segítenek. Nos, rázza meg magát, ébredjen fel, ne várjon csodára, megmentőre, vegye kézbe SORSának alakítását! Higgye el, számos lehetőség áll Ön előtt! Nézzen körül, hol nyílik egy ajtó, és induljon el. Jelenlegi, nehéznek megélt helyzetére tekintsen úgy, hogy ezáltal lehetőséget kap a változásra. Az a tény, hogy szülei nem akarják támogatni, erőforrás is lehet. Így könnyebb önállóan meghoznia a döntést: álljon talpra, induljon el a saját útján! Közben persze nem azt mondom, hogy szakítson meg minden kapcsolatot a szüleivel, csak talán lehetne kevésbé tőlük várni a megoldás kulcsát. Gondolja végig, hogy mit szeretne, és mit tud tenni annak érdekében, hogy azt meg is valósítsa. Nem Ön az egyetlen, aki abbahagyott egy egyetemet. Bárki bármit mond, éreztet Önnel, ettől nem vált értéktelenné, haszontalanná. Részben biztos vagyok benne, hogy továbbra is fennáll a tanulás lehetősége. Jelentkezhet újra egy egyetemre, lehet, hogy ezúttal megértőbb szobatársakra talál a kollégiumban, vagy erősebb lesz az Ön motivációja a helyzettel való megküzdésre az egy év futószalag melletti munka után, és nem ismétlődik meg a korábbi kudarc. Másrészt az egyetem csak az egyik lehetőség, tanulhat szakmát, részt vehet ingyenes szakképzésben. Szerezhet olyan végzettséget, melyet kamatoztatva a munkájában kedvét leli, és nem csak egy kényszerpályának tekinti. Ha a vágyaiban első helyen a külföldre utazás áll, akkor annak érdekében tegyen. Nézzen szét, vegye fel a kapcsolatot olyanokkal, akik dolgoznak, dolgoztak külföldön, hasznosítsa a tapasztalataikat. Léteznek cégek, melyek önkéntes munkát szerveznek, lehet, hogy első lépésként az is sok élményt nyújtana. Ha úgy érzi, segítségre van szüksége, munkaügyi központtól is kérhet segítséget. Közben azonban ne feledje, mindenki a saját szerencséjének kovácsa! Találja meg azt az utat, ami kielégítő Önnek! Dr. Rostás Rita
Nem tudom érdemes e pszichológushoz járnom. Nagyon sok minden van bennem, de ezek a dolgok akkor jönnek elő ês akkor érzem át mélyen ha egyedül magamban vagyok. Utána ha társaságban vagyok már el is felejtem, akkor nem is fontosak a nehéz dolgok. A pszichológusomnál is sokszor így vagyok, egyszerűen vannak dolgok, amik kimaradnak és így nem tudom elmondani.
Nem is tudom, hogy pl. fel lehet e dolgozni ember elvesztését, akit szerettem de megszakított minden kapcsolatot velem vagy azt aki elhunyt?. A szomorúság mikor múlik amit az ember hiánya okoz?
Kedves Kérdező! Leveléből úgy tűnik, hogy nehéz élethelyzet feldolgozásán dolgoznak most még együtt a pszichológusával. Egyik kérdése éppen arra irányul, hogy bizonyos dolgokat elfelejt, nem tud közös beszélgetéseik alatt megemlíteni, bár a találkozások között gondol rájuk, de valahogy kimaradnak. Ehhez azt a nagyon egyszerű, gyakorlati tanácsot tudom adni, hogy legyen Önnél rendszeresen egy kis notesz, amibe fel tud írni egy-két emlékeztető szót. Bizonyos időközönként, például a nap végén, vagy egy hét után ismételten belenézve el tudja dönteni, hogy csak egy kósza gondolat volt-e, vagy valóban olyan, amiről szeretne a pszichológusával beszélni. Ha hetente jár a pszichológushoz, talán nincs is szükség erre az előszűrőre, akkor együtt is elemezhetik a hét közben felmerült témákat. Bármilyen furcsán hangzik, az elfelejtés, a fontos dolgok kimaradása lehet annak is a jele, hogy Ön így igazolja önmaga számára is, hogy még szüksége van a találkozások jelentette biztonságra. Meglátja, miként befolyásolja a megbeszélések mélységét, hasznosságát az, hogy cédulákon hozza a témákat, hogy nem „ütheti el” felszínes beszélgetésekkel az időt. Emellett javaslom, hogy pszichológusának is vesse fel, hogy Önben már felmerült, hogy esetleg egyedül is tudna tovább haladni az útján. Hallgassa meg pszichológusának a véleményét a lezárás mikéntjéről, idejéről. Lehet, hogy eleinte átmeneti megoldásként a ritkább találkozások mellett döntenek, de az is lehet, hogy az Önt ismerő szakember még a rendszeres találkozások mellett érvel. A témamegjelölésnél pszichoszomatikus betegségekre is utal, leveléből nem tudhatjuk, ezekre milyen hatású lenne, ha ez a kapcsolat is megszakadna. Levele végén különböző veszteségek feldolgozásának lehetőségeiről kérdez. Ön is írja, hogy a szomorúság intenzitása változó, ha éppen társaságban van, akkor tudja jól érezni magát, de az egyedüllét néha nehéz, fájdalmas. Láthatóan egy feldolgozási folyamatban van, ebben segít Önnek éppen a pszichológus. Idő kell a gyász okozta fájdalom csökkenéséhez. Bízzunk benne, hogy idővel még csendesebbé, elviselhetőbbé válik az Ön számára is a másik ember hiánya, hogy a közösen átélt élmények, társának erősségei Önt gazdagítva, Önbe épülve tudnak tovább élni. Kívánok sok erőt és segítő társakat az útjához! Dr. Rostás Rita
szüleimnél élek, és előfordul a családban testi- lelki bántalmazás. AZ egész család utál engem, betegnek tartanak, alkoholistának, emrt fiatal vagyok és szeretek bulizni..
Leggyakrabban a bátyám bánt, sajna vele vagyok egy szobában, nehéz elkerülni. Néha megüt, sokszor apróságok miatt. Egyszer ki akartam állni magamért, miután megütött: Azt mondtam (kissé idegesen, megrémülve, felemelt hanggal) ťöbbet egy újjal ne érj hozzám” -erre apám is megütött és lefogott, azt mondta: ǰól tette, mert te egy beteg ember vagy, kezelésre van szükséged”… Azt mondják, engem nem lehet másképp kezelni.
Bátyám sokszor azzal magyarázza, hogy megérdemeltem, és gyakran el is hiszem, hogy okkal, joggal ütött meg..
így már jogom sincs megvédeni magam? Mégis mit tegyek? Ha bánt a bátyám, mit mondjak neki? Hogyan védjem meg magam, ha apám a bátyámat támogatja??? Mégis hol élünk az Isten szerelmére?????? Hogy legyek határozott? hogyan kerüljem el a balhét?
Kedves Kérdező! Senkinek sincs joga megütni Önt, sem a bátyjának, sem az édesapjának, sem másnak. Nincs olyan indok, ami miatt bárki „megérdemli”, hogy megüssék. Akkor sem, ha nem tetszik a viselkedése, ha nem értenek egyet az életvitelével. Erről lehet beszélgetést kezdeményezni, lehet elvárásokat megfogalmazni, és Önnek is joga van kifejteni az álláspontját. Jogos igénye lehet a szüleinek a határok szabása a bulizásban és az alkoholfogyasztásban, szabad aggódniuk…, DE nem üthetik meg, nem alázhatják meg! Nem írta, hány éves, mivel foglalkozik. Ha még kiskorú, tanul, forduljon a területileg illetékes gyermekjóléti központhoz, családsegítőhöz. Ők tudnak közös beszélgetést kezdeményezni a testvérével, édesapjával, esetleg más családtaggal is. Leveléből úgy tűnik, Ön egyedül már nem nagyon tudja megvédeni magát. Lehet, hogy egy külső személy, szakember jelenléte hozzásegít a változás beindításához, családtagjai is meg tudják fogalmazni, az általánosságokon és címkézésen túl, hogy mi aggasztja őket, és talán azt is meghallják, Ön mitől érzi megbántva magát, mi az, amit Ön szeretne elérni. Ha a beszélgetés nem segít, vagy nem hajlandók rá a családtagjai, akkor remélhetőleg abban is kaphat segítséget, hogy kollégiumi férőhelyet találjanak Önnek, vagy ha nagyon súlyos a helyzet, kiemeljék a családból. Ha már elmúlt 18 éves, dolgozik, és nem tud külső segítséget igénybe venni, próbálkozzon meg ismételten azzal, hogy határozottan leállítja a családtagokat. Kérje meg őket, hogy hallgassák meg, adjanak lehetőséget arra, hogy kifejthesse, mennyire megbánva érzi magát, mi az, ami Önt nagyon zavarja. Javasolja, hogy kössenek megállapodást, akár szóban, akár írásban, melyben rögzítik, hogy mi az, amiben Ön hajlandó az alkalmazkodásra, amit Ön vállal a békésebb együttélés érdekében, és mi az, amit viszont nem hajlandó tovább eltűrni. (Nem véletlen a megfogalmazásom, általában eredményesebb a kommunikáció, ha onnan indulunk ki, hogy milyen érzéseink vannak, nekünk mi okoz nehézséget, mintha a másikra támadnánk, hogy ő ezt meg ezt, ne csinálja. Emiatt ajánlom a megállapodás sorrendjének is azt, hogy először Ön ajánljon fel valamit a békésebb együttélésért.) Ha mindez hiábavaló, és ismét sikertelen, akkor fontolja meg, nem akar-e lépéseket tenni – legalább átmenetileg – az önállósodás, különköltözés felé. Ha bebizonyítja, hogy jól boldogul önállóan, feltehetőleg változik a család véleménye is, és a sértések helyett sikerül tiszteletet kivívnia. A közös szobán való osztozás megszüntetésével csökkennek a konfliktusforrások, ez is hozzájárulhat a testvérkapcsolat javulásához. Sok sikert a küzdelméhez! Dr. Rostás Rita
A kisfiam 11 éves és egy napon az iskolájuktól két kilométerre nagy tűzeset volt amiért a gyerekek nem hagyhatták el az iskolát és nem lehetett ablakot nyitni. A pedagógusok és a gyerkek is mindenféle negatív következményét, veszélyét taglalták tűznek, melyben természetesen a fantázia is jelentős szerepet játszott. A füst érezhető és látható volt a tantermekből is. A kisfiamat csak szülővel engedték haza ami természetes ilyen helyzetben. Részletesen átbeszéltük az esetet mégis esetére sírni kezdett és hányingerről panaszkodott mely pszichés alapon jelentkezhetett mivel nem volt kitéve a füsthatásnak. Alig tudott elaludni és azt mondta, hogy csak erre az esetre tud gondolni, másnap reggel is sírni kezdett, hányingere volt és enni sem tudott eközben azt mondogatta, hogy számára olyan ilyesztő volt ez az esemény, hogy csak erre tud gondolni. Sokszor végig mentünk azon, hogy konkrétan mitől tart, mi ilyesztette meg, de sajnos nem sikerül megnyugtatni.
Kedves Édesanya! Reméljük, az eset óta kisfia már jobban van, lassan megnyugszik. Mint azt Önök is nagyon helyesen gondolták, a kisfiú a tűzeset, az ijedtség hatására érezte magát rosszul, a hányinger, az étel elutasítása, a nehéz elalvás, mind a szervezet normálisnak tekinthető reakciója a veszélyre. Az, hogy próbálták vele átbeszélni, hogy „konkrétan mitől tart”, szintén tekinthető jó stratégiának, csak úgy tűnik, ez most nem volt elég a kisfia megnyugtatásához. Előfordulhat, hogy kisfia nem tudja megfogalmazni a félelem konkrét okát, csak azt tudja – vagy lehet, hogy az érzi a jobb kifejezés – hogy ez az egész gyomorszorítóan félelmetes, hisz az eddig biztonságosnak hitt világ képét a hirtelen támadt tűz megsértette. Arra bíztatnám, hogy tekintse továbbra is érthetőnek gyermeke ijedtségét. S közben bátorítsa őt, hogy rajzban, mesében, játékban fejezze ki az átélt élményeket, játssza el az eseményhez kapcsolódó különböző szerepeket (legyen a hős tűzoltó, az a személy, aki tűz észlelése után értesíti a tűzoltóságot, a tűz után indított vizsgálat vezetője, valaki, aki kimenekül/ akit kimentenek…). A játékok után beszélgethetnek arról, hogy ki miben hibázhatott, hogy milyen pusztító tud lenni a tűz, de mi mindent köszönhetünk is neki. S jó alkalom lehet ez arra is, hogy azt is megbeszéljék, hogy különbség lehet az emberek között abban is, hogy kiben milyen érzések keletkeznek, s abban is, hogy ki, miként fejezi ki az érzéseit. Őszintén remélem, hogy kisfia félelmei oldódnak, s hamarosan újra a korábbiakhoz hasonlóan élik a hétköznapjaikat! Ha azonban a félelem, a rossz közérzet állandósul, kérjen pszichológustól segítséget. Minden jót kívánok: dr. Rostás Rita
Jó napot! Talán ez nem ide való kérdés, de remélem valaki tud tanácsot adni.. Lassan itt az érettségi, és nagyon stresszes vagyok. Nem nagyon tudok koncentrálni a tanulásra, és olvasásra, mert folyton kibillentenek a hülye gondolatok ..: pl. nem fog sikerülni, elrontom, felesleges volt ennyit készülni…stb.. Pl nem tudok úgy végig olvasni egy szöveget, mondjuk szövegértésnél, hogy ne zavarják meg a figyelmemet a gondolataim.. Főleg problémák járnak a fejemben.. És nem tudok másra koncentrálni.. Attól félek, hogy így érettségin kifutok az időből, legalábbis a szövegértéssel nem tudok végezni egy óra alatt… abban bízom, ha sikerülne kizárnom ezeket a gondolatokat, problémákat sikerülne időn belül végeznem.
Ráadásul ott, azon a napon még idegesebb leszek..
Hogyan kezeljem a stresszt, hogy ne tanuláskor, s nem az érettségin zavarjon meg? Tudna valaki ebben tanácsot adni nekem? mit csináljak ,hogy jobban tudjak koncentrálni, és ne azok a negatív gondolatok kavarogjanak a fejemben?
Kedves Dóri! Köszönjük, hogy a pszichológuskeresőhöz fordult kérdésével. Először is nyugalom, a statisztikák azt mutatják, évente százezernél több ember leérettségizik. Kevésbé lesz ideges, ha csökkenti az érettségi fontosságát. Gondolja végig, mi történik, ha nem úgy sikerül, ahogy szeretné? Az egyetemi felvételije függ tőle? Legfeljebb a következő évben újrapróbálkozik (ezt is megteszik évente 40-50 ezren), de akkor már kevesebb tárgyra kell összpontosítani, tehát a készülés nem felesleges, és abból a szempontból sem, hogy amit most megtanul, azt később már csak ismételni kell. Egy év szünet a középiskola és a felsőoktatás között még előnyös is lehet, találja ki, hogy mivel töltené ezt az évet, szerezhet pl. gyakorlatot a választott hivatásához kapcsolódóan, és sok egyéb lehetősége is lehet… Higgye el, egy vizsga nem befolyásolja az egész életét, bőven van mód a korrekcióra. DE azért ez csak a bevezetés. Miután erről eltöprengett, térjen vissza az Ön előtt álló feladatra, hisz arra kell most összpontosítani. Úgy számolom, az érettségi kezdetéig még bő hat hét van hátra. Vagyis ezt az időt kell/lehet most még beosztani, kihasználni. Ennyi idő áll még a rendelkezésére, hogy pótoljon hiányzó ismereteket, megszilárdítson már meglévő tudást, rendszerezze az eddig megtanultakat. Azt ajánlom, készítsen egy viszonylag szoros időbeosztást arról, hogy mikor, mivel, mennyi ideig tud foglalkozni. A tervezés segít a tanagyagra koncentrálni. Ha tudja, hogy csak egy (vagy két) órát tölthet egy bizonyos anyagrész feldolgozásával, mert azután váltani fog, akkor kevésbé tud elkalandozni, kevésbé folyik szét a napja. Ráadásul magabiztosságot is eredményez, ha megtapasztalja, rájön, hogy ezt betartható. A jó időbeosztás az érettségi vizsgán is előnyt jelent. Nagyon fontos, hogy ne csak a tanulást ossza be, hanem hagyjon időt kikapcsolódást jelentő, stresszoldást segítő tevékenységekre is, például ütemezzen be futást, kerékpározást vagy úszást… Szobájának tavaszi nagytakarítását azonban most nyugodtan kihagyhatja, vagy inkább halassza nyárra. Ne menjen bele időrabló, halogató tevékenységekbe, ne nézzen végig egymás után több filmet, ne töltsön órákat internetezéssel… Aztán legalább ennyire fontos, hogy a felkészülést, vizsgázást kísérő negatív gondolatait fordítsa át, alakítson ki pozitív hozzáállást. A „hülye gondolatai” megjelenésekor, tudatosan mondja magának az ellenkezőjét. Pl.: „Biztosan sikerülni fog.” „Én is meg tudom csinálni.” „A vizsgadrukk segítségemre lesz, eszembe jutnak elfeledettnek hitt részek is.” Azonban ne időzzön ezeknél sem sokáig, térjen vissza ahhoz a tananyaghoz, amivel éppen foglalkozott. (Hisz hamarosan amúgy is lejár az erre tervezett ideje, és valami mást kell kezdenie.) A szövegértés feladatot emelte ki, ezért azzal kapcsolatban is próbálok gyakorlati tanácsot adni. Kevésbé tudnak olvasás közben elkalandozni a gondolatai, ha feladatot ad önmagának, például bekezdésenként emelje ki a lényeget színes szövegkiemelővel, vagy írjon a margóra kulcsszavakat, a lényeges elemek közötti összefüggéseket ábrázolja nyilakkal, magyarázza el (jelenlévő vagy képzeletbeli) tanulótársnak a szöveget, tegyen fel kérdéseket az egyes bekezdésekhez kapcsolódóan… Keressen, kérjen kifejezetten szövegértést gyakorló feladatokat, és azokat oldja meg időre. Először fussa végig a szöveget felületesen olvasva, hogy legyen fogalma a tartalomról, aztán nézze meg, milyen kérdéseket tettek fel, az elsőhöz tartozó bekezdéseket most már figyelmesebben olvassa el, és válaszolja meg a kérdést. Induljon el sorban, de ha egy kérdésre nem találja a választ, hagyja ki, majd még visszatérhet rá később. Itt is érdemes egy gyors tervezést végezni, és a kérdések számához mérten beosztani a rendelkezésre álló idejét, úgy hogy még tartalék is legyen a végére az átolvasásra, ellenőrzésre, módosításra. Ha heti rendszerességgel megold ilyen feladatokat, olyan rutinra tehet még szert, mely nem fogja a vizsgán cserbenhagyni. Jó gyakorlást, eredményes érettségit kívánok! Dr. Rostás Rita
Üdv
Arról van szó hogy , sok év után párkapcsolatban élek , és a hölgy éretebb mint én picivel és vannak elvárásai amit én egyről- kettőre nem tudok megoldani , meg 6 évig egyedül voltam , de most becsöppent az életemben és úgy érzem hogy jó de mégis néha tehetetlen vagyok , adót önbizalmat de még hiányzik, a szexuális életem , nem volt igazán és félek e teren hogy mi lesz , szülök el élek és most úgy érzem sokat óvtak emiatt hiányzik a férfiasságom úgy értem hogy a párom néha gyerekesnek hisz , most érzem azt hogy átlépem azt a határ amit , megkel tenem , jövőm szentpontjából , de úgy érzem ha nem teszem akkor elveszitek mindent és előró kell kezdenem , pedig erre a boldogságra vágytam úgy hogy mindenem megvan ha meg teszek rosszul teszem. tehetetlen vagyok , ha tud valaki segíteni el megyek személyesen is de depresszió lettem ettől és úgy éreztem minek lenni ezen a világon ha nem tudom elérni a üdvözlom Feri
Kedves Feri! Elég sok problémakört megjelölt, melyből, valamint levelének tartalmából is arra következtetek, hogy bár örül az alakuló párkapcsolatának, nagyon sok félelem is keletkezett Önben. Nehéz eldönteni, mitől fél jobban. Attól tart inkább, hogy a hölgy elvárásait nem tudja teljesíteni, és emiatt őt elveszíti, vagy attól, hogy átlépve egy határt a szülői ház biztonsága, jelenlegi életformája is veszélybe kerül? Először néhány sor a nevelésről, a szülők szerepéről: Bár a szülők feladata óvni a gyermeküket, de az is, hogy bíztassák őket a világ megismerésére, támogassák az önálló szárnypróbálkozásokat, segítsék a gyermekek leválását. Ugyanakkor szülőként sem vagyunk egyformák, és nem vagyunk tökéletesek sem. Vannak szülők, akik túlzásba viszik a féltést, talán maguk is túlzottan fenyegetőnek, veszélyes helynek élik meg a világot, s emiatt közvetítik ezt a gyermeküknek. S gyerekként is különbözőképpen reagálunk, egyesek lázadnak, könnyebben kilépnek, amikor eljön az ideje, mások nem mernek változtatni, inkább belebetegednek egy tarthatatlan helyzetbe. Az azonban biztos, hogy idővel mindenkinek fel kell (kellene) nőnie, és vállalnia kell a felelősséget a saját életéért. Nem hivatkozhatunk arra, hogy a szüleink mit tettek, vagy mit nem. Kedves Feri, levele alapján úgy látom, Ön most olyan helyzetbe került, melyben vívódik, érzi, hogy lépnie, változtatnia kellene, miközben fél is tőle. Arra bátorítom, ne várjon tovább, szánja el magát, alakítson ki önálló, felnőtt életet! Felnőttként számíthat arra, hogy képes lesz párkapcsolatot is kialakítani, fenntartani. Arra is panaszkodik, hogy hiányzik a szexuális élete, feltehetőleg erre (is) utal később, amikor azt írja, „ha nem teszem, akkor elveszítek mindent, és elölről kell kezdenem… ha meg teszek, rosszul teszem”. Nos, igen, egy felnőtt párkapcsolat része a szexualitás is. Azonban a szexuális örömnyújtásban és élményszerzésben is jelentős szerepe van a tanulásnak. Sokszor nem sikerül elsőre úgy, ahogy azt álmainkban elképzeljük. A kudarc esélye akkor különösen megnő, ha túlzott elvárásokkal, félelmekkel kezdenek hozzá az együttléthez a felek. Egy-egy sikertelen próbálkozás azonban nem jelenti azt, hogy mindent elveszítenek. Ha elfogadja, hogy mint az élet oly sok más területén, itt is van felkészülés, tanulás, lehet kis lépéseket tenni a cél felé, akkor talán nem nehezedik Önre olyan rettentő teherként, elviselhetetlenül nagy próbatételként ez az egész helyzet. Az, hogy jelenlegi társa Ön mellé tud-e állni, tudja-e Önt kísérni az útján, nem tisztem megítélni. Bár ritka, amikor a felnőtté válás lépéseiben ugyanaz a társ kíséri végig a botladozásainkat, de persze nem kizárt. Ha a félelme továbbra sem csökken, bénítónak érzi helyzetét, kérje szakember segítségét! Kívánom, hogy legyen ereje megtenni azokat a lépéseket, melyek szükségességét Ön is látja! Dr. Rostás Rita
http://pszichologuskereso.hu/valasz/agorafobia
Agorafóbia
Tisztelt Pszichológus.
Óriási problémával küzdök,vidéken élek 20 éve van jogosítványom.
A problémám az hogy a lakóhelyem környékén biztonságossan és jól vezetek, de amikór pestre kell menni kocsival nem merek elindulni, bestresszelek a gyomrom megfájdul,egyszerűen hatalmas ellenálás van bennem hogy elinduljak, kezdem ilyenkor keresni a kiskapukat, az baj hogy nagyon lekorlátol ez a betegség mindenhol.
Segítségét köszönöm!
Kedves József! Köszönjük, hogy a pszichológuskeresőhöz fordult a kérdésével. Ön ugyan az agórafóbiát jelölte meg problémaként, de miután csak ezt az egy helyzetet, a budapesti autóvezetést emelte ki gondként, azt tanácsolom, hogy gondolkozzon el rajta, lehet, hogy nincs is pszichés betegség a háttérben, Ön csupán realista, aki tisztában van a saját nehézségeivel, korlátaival. Egyetértek Önnel abban, hogy a fővárosban való vezetés jóval összetettebb feladat a már ismert lakóterületen való közlekedésnél. Tudom, hogy Ön nem ezt írta, de reakciói, az, hogy bestresszel, gyomra fáj, ellenállást mutat az indulással szemben, jelenthetik ezt. A szervezete így próbálja meggyőzni Önt arról, hogy nem kéne elindulni, mert fél, mert a feladat meghaladja erejét, mert veszélybe sodorhatja önmagát és a közlekedés résztvevőit. Nem tudom, milyen gyakran kellene Pestre mennie, mennyiben oldható meg másként a feladat, vezethet más, utazhat tömegközlekedéssel. Sokan vannak, akik egyáltalán nem vezetnek, vagy csak a fővárosi vezetést nem vállalják, és ettől még nem érzik magukat betegnek, teljes életet élnek. Természetesen lehet, hogy ez Önnek valami miatt nagyon fontos, olyan problémát okoz, mellyel szeretne megküzdeni. Ez esetben azt javaslom, először mindenképp keressen egy olyan szakoktatót, akivel biztonságosan gyakorolhatja a nagyvárosi közlekedést. Higgye el, 20 éves gyakorlat után is lehet még tanulni, az új környezetben seígtséggel olyan rutinra tehet szert, ami magabiztosabbá teheti. Döntsön bárhogy is, lakóhelyén és a fővárosban egyaránt stresszmentes, örömteli közlekedést kívánok! Dr. Rostás Rita
Tisztelt szakértők.
Párommal 4.éve vagyunk együtt.
Én elvált vagyok,előző házasságomból van két gyermekem akikkel mint rendes apa heti szinten tartom a kapcsolatot.A gyermekein anyjával ha a szükség úgy hozza beszélek kizárólag a gyerekekről.
Párom ezt képtelen elfogadni csak őrlődik benne,ha beszélünk és sokat sír,szorong.
Nagyon féltékeny,bizalmatlan.Ez így megy évek óta. Sajnos közös megegyezéssel arra jutottunk,hogy véget kell vetni a kapcsolatunknak mert ez így nem jó egyikünknek sem. Elköltöztem,de ő nem akar elengedni végleg és heti 3-4 alkalommal találkozunk.
Mondtam neki,hogy ezt én így nem tudom csinálni mert szeretem és nem tudok új életet kezdeni amíg hozzá kötődőm,ezért ne találkozzunk.Kiakadt,hogy ő még képtelen elengedni,minden marad a régiben,így viszont én szenvedek. Szeretem,szeretném megtartani.Tudok valamit tenni,hogy meglegyen benne a bizalom,hogy a féltékenységet levetkőzze? Ez volt az egyetlen problémánk az évek alatt!
Köszönöm válaszát.
Üdv.
Kedves Péter! Köszönjük, hogy felkereste honlapunkat. Levele alapján úgy vélem, hogy lehet remény a kapcsolatuk helyreállítására. Úgy tűnik, egy tipikus se veled, se nélküled helyzet állt elő. Ami számomra optimizmusra ad okot, az az, hogy felismerve a nehézségeket, próbáltak változtatni. A „közös megegyezésből” arra következtetek, hogy beszélgettek a helyzetről, talán kerestek magyarázatokat, megoldásokat is, és míg végül a szétköltözés mellett döntöttek. Folyamatában úgy tudnám leírni a helyzetet, hogy a kapcsolatban fokozatosan növekvő feszültség, romló viszony következtében megfogalmazódott a válás gondolata, majd eljutottak a fizikai szétválásig, nevezhetjük „próbaválásnak”, de az érzelmi leválás nem történt meg sem akkor („sajnos”), sem azóta („képtelen elengedni”, „szeretem”), mindketten kötődnek még a másikhoz. A próbaválást követheti a tényleges szakítás, melyben a korábbi társak immár egymás nélkül, önállóan kezdik alakítani az életvitelüket, illetve döntés születhet az együttmaradás mellett is. Pozitív esetben ez azt hozza magával, hogy a krízisből kilábalva megerősödik, megújul a kapcsolat, belátják, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak, hogy érdemes ápolni a kapcsolatot, közös új élményeket szerezni, oldani a konfliktusforrásokat. A negatív verzióban az együttmaradás konzerválja a korábbi állapotot, ugyanazok a rossz körök, veszekedések jönnek elő, semmi sem változik, marad az „állóháború”, vagy egy kiüresedett, kifelé a látszatot fenntartó, „üres kagyló”-szerű helyzet alakul ki. Ha jobban megnézzük, ilyenkor tulajdonképpen nem a kapcsolat mellett voksoltak, csak a különválást utasították el, például a magánytól, az anyagi nehézségektől való félelem miatt. Levelében olvasom, jelenlegi párja korábbi feleségére, gyermekei anyjára nagyon féltékeny. Az Ön sorai mögött meg érzek némi bűntudatot: csak „ha szükség úgy hozza”, „kizárólag a gyerekekről” van szó… Pedig szükségszerű, hogy két szülő, rendszeresen beszéljen egymással. Talán az segíthet a bizalom felépítésében, a féltékenység csökkentésében, ha ezt a természetességet tudja sugározni, ha nem titokként, a témát kerülve hárítja el az érdeklődést. Ugyanakkor azt is el kell tudni fogadni mindkettejüknek, hogy párjának ez fájhat. Ami még feltűnt, hogy arról nem ír, hogy mennyire vonódott be új párja a gyerekek életébe, ismerik-e egymást, vannak-e közös programjaik, vagy kívülálló maradt, a gyerekekkel csak ön találkozik. Nem szeretnék ebbe a kérdésbe beleszólni, de a féltékenységet esetleg fokozhatja, ha a párját életének ebből a szeletéből teljesen kizárta (ezzel nem azt akarom mondani, hogy változtassa meg döntését, csak beszéljenek róla). Gondolják végig, beszéljék meg, mit jelentenek egymás számára, írjanak listát külön-külön a jó kapcsolatról, majd hasonlítsák össze, vannak-e benne közös pontok, miként képzelik el a jövőt, milyen szerepben látják magukat és párjukat mondjuk 5 év múlva, … Az „állóháborút” nem érdemes konzerválni, de ha készek megújítani a kapcsolatot, tegyenek érte! A még meglévő érzelmi kötődés jó alap lehet. Úgy vélem, érdemes lenne pártanácsadással foglalkozó pszichológus segítségét igénybe venni! Tartalmas, előrevivő beszélgetések után hozzák meg a döntésüket! Dr. Rostás Rita (A válaszhoz forrásul szolgált Bognár-Telkes: A válás lélektana című könyve)
Tisztelt Hölgyem/Uram!
Nagyon rosszul érzem magam a bőrömben már régóta, de most jutottam el arra a pontra, hogy ténylegesen tenni szeretnék ellene valamit. Ha össze kéne foglalnom, hogy mi is pontosan a problémám: önbizalomhiány, életkedvtelenség, szociális fóbia, szorongás emberek között, túlzott stresszelés, kisebbségérzet, elégedetlenség, üresség… Szóval teljes káosz van a lelkemben. Nem találom a helyem, nem tudom mit kéne tennem, hogy kilábaljak ebből. Újra az életvidám önmagam szeretnék lenni. Ezért is szeretnék szakembert felkeresni, hogy minél előbb orvosoljuk a problémámat. De azért gondoltam írok egy levelet itt is, hátha itt is kapok hasznos tanácsot. Köszönöm előre is!
Kedves Réka! Köszönjük a bizalmát. Úgy tűnik, bár elhatározta magában, hogy szakemberhez fordul, de szeretné még ezt a szándékát továbberősíteni. Ehhez lehet jó ez a fórum. Megtette az első lépést, összefoglalta a problémáit, elhatározását papírra vetette. Bizakodásra ad okot, hogy tudja, mit szeretne, hogy volt életének olyan szakasza, melyben életvidámnak látta önmagát. Szűkszavú leveléből nem derül ki, mikor, miért kezdett megváltozni, mi történt Önnel vagy a környezetével, melynek következtében, úgy tűnik, elindult egy lefelé húzó spirál. Nem tudjuk, milyen mértékű a lelkében dúló káosz, vannak-e még olyan kapcsolatai, melyekre építhet. Kedves Réka, ne várjon tovább, bármennyire nehéz is, tartson ki elhatározása mellett, és tegyen annak érdekében, hogy ismét jól érezze magát a bőrében! Keressen fel egy segítő szakembert, aki támasza lehet a nehézségek feldolgozásában, akivel együtt könnyebben megtalálják a változáshoz vezető utat! Kitartást, erőt és sikert kívánok a változáshoz! Dr. Rostás Rita
Egy 39éves anyuka vagyok 3kislány nevelek.a legnagyabbal van gond.12éves hatodikos.amióta közösségben van ovoda ota.4éves volt hogy be került.Nagyon viszafogott csendes.Itthon az ellenkezője.minden pedagogus arra panaszkodik,hogy csendes nem beszél.semmilyen orán nem aktiv.nincs barátnöje.Nagyon jó tanuló.6 négyese van a többi ötös.ö mindenütt nagyon jol viselkedik.sehol nem szabadul fel.Kedves Réka nagyon elvagyok keseredve a tanárja azt mondja lehet az a baj hogy én és a nagyobbik huga (9éves) pörgössek vagyunk és elnyomjuk.tegnap monta.Hát mit ne mondjak sokat sirok e miat.Félek ha elkerül felsőbb suliba mi lesz.Köszönöm.
Kedves Édesanya! Megértem az aggódását. Először is szeretném a bűntudatát oldani. Nem gondolom, hogy az Önök „pörgössége” lenne az oka nagylánya csendességének. Ugyanakkor azt a látszatot sem szeretném kelteni, hogy minden rendben van. Sokszor nyugtatjuk magunkat azzal, hogy ha jól tanul, jól teljesít egy gyerek, ha van olyan közösség, például a családja, ahol láthatóan jól érzi magát, akkor minden rendben van. Nos, általában ez így is van. Levele alapján azonban úgy vélem, hogy lánya helyzete ennek ellenére aggodalomra ad okot. Abból, amit leírt arra gyanakszom, hogy elektív vagy szelektív mutizmus (szokták helyzethez kötött némaságnak nevezni) nehezíti a lánya beilleszkedését a környezetébe, ami gyakran szorongással, visszahúzódással jár együtt. Ennek az a jellemzője, hogy bizonyos körülmények között a gyermek beszél, másutt, vagy más feltételek esetén viszont nem. Lehet, hogy valaki csak otthon kommunikál, más például közértben is, de iskolában nem, vagy az iskolában a szünetben még igen, de tanítási órán már nem. Mint írja, kislányát már óvodáskorában is ez a csendesség, visszafogottság jellemezte. Azóta is minden pedagógus panaszkodik az órai passzivitásra, arra, hogy nem beszél. Ne várjon tovább! Kérje szakember, gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus segítségét. Nem bízhat abban, hogy kislánya majd kinövi, az idő megoldja ezt a nehézséget is, ha igazán akarná, összeszedné magát a gyerek. Jogos a félelme, hogy az iskolaváltás további nehézséget jelenthet majd neki. Forduljon szakemberhez, aki a lánya állapotát felmérve megerősítheti vagy akár cáfolhatja is távdiagnózisomat, és terápiás segítséget tud nyújtani lányának, illetve Önt is eligazítja a további teendőkről. Kívánok sok vidám, pörgős, bűntudat nélküli, élményekkel teli együtttöltött időt az egész családnak, valamint, hogy nagylánya a családon kívüli közösségekben is találja meg helyét, örömét: dr. Rostás Rita
http://pszichologuskereso.hu/valasz/apahiany
Apahiány
3 gyermekes egyedülálló anyaként mit tegyek a 10 éves fiammal kinek apahiánya van? Lassan 3 éve nevelem őket egyedül, apuka többször is hónapokra eltűnt eddig, míg elvileg itthon volt se foglalkozott érdemben sokat a gyerekekkel… apuka esküvője előtt bedobta a fiamnak hogy oda is (150km)járhatna iskolába :akkor fordult a világ, azóta ott jár a gyerek agya, eleinte ovis szint alá süllyedt…itthon ,suliban mindent feladna pedig több közösség tagja (zene,sport) komoly magatartásgondok stb.. már ő mondja (nem nekem)hogy odaköltözne amiben apuka támogatná. Apukának van még rajtuk kívül 2 gyermeke akikkel nem tartja a kapcsolatot, az egyikről már hármójuk születése után szereztem tudomást… Csak a fiamat akarja, szerintem pszichésen súlyos zavarokat okoz… ahelyett hogy rendszeresen látogatná hogy pótolja a hiányt. A bíróságon 3 hetente vállalta a láthatást amit már az első alkalommal eltolt egy héttel.a két kisebbet nem is viselte meg az egész és nem is kapar értük . Rémálom.
Kedves Édesanya! Sajnálattal olvasom elkeseredett levelét, árad belőle a tanácstalanság, a tehetetlen düh. Azt, hogy úgy éli meg, hogy nincs kontrollja az események felett, a kiszolgáltatottságot, és a mérhetetlen szenvedést mutatja utolsó egyszavas mondata is, melyben rémálomként határozza meg helyzetüket. A rémálom valami olyan, amiért nem tartozunk felelősséggel, bízhatunk benne, hogy ha bénultan várunk, akkor is vége lesz. Ön azonban segítséget kér, mert nem hisz az automatikus jobbra fordulásban. És igaza van, valóban változtatni kell.
Azt írja, fiának apahiánya van, én azonban attól tartok, az apa mellett az anya is hiányzik a gyermeknek. Ön, miközben dühös (az apára), annyira felháborító és képtelennek ötletnek tartja, hogy a gyerekek között válogató, megbízhatatlan volt férje magához édesgesse (és aztán újra cserbenhagyja) fiát, hogy ezekről hallani sem akar. Legalábbis erre utal, hogy fia nem Önnek mondja, hogy elköltözne. Pedig megzavarodott („ovis szintre süllyedt, magatartásgondokkal” küszködő) fiának most lenne igazán szüksége az anyai támaszra. Fontos lenne, hogy beszélhessen félelmeiről, vágyairól, a csalódást keltő világról. Vegye észre, mennyire nehéz lehet neki, miközben azon gondolkodik, hogy csapot, papot, barátokat, sport- és zenészközösségeket, testvéreket … itt hagyna, és beleugrana egy bizonytalan új környezetbe. Tegye félre saját veszteségét, haragját, és anélkül, hogy gyermekének édesapját szidná, hibáztatná, segítsen 10 éves fiának, próbáljon támasza lenni, bátorítsa az érzései kifejezésében.
Kedves édesanya! Ne hagyja, hogy egy rémálom tegye tönkre életüket. Ha úgy érzi, hogy egyedül nem megy, keresse meg az iskolában, a lakóhelyén működő gyermekjóléti szolgálatnál, vagy a pedagógiai szolgáltatóban dolgozó pszichológust! Kívánom, hogy kisfia találja meg ismét a helyét a családban és a gyerekközösségben! Dr. Rostás Rita
Üdvözlöm
Kereszt fiam kilenc éves apukája Stroke-ot kapott ot hónapja a kórházban fekszik! Nem lát de hall mindent kicsit tud kommunikálni kezével,beszélni egyáltalán nem tud.néha ír.a család úgy látja a kisfiú azóta szomorú nem nagyon akar menni az apukájahoz.nagyon megváltozott az életük,jó viszony volt köztük, ma volt a kórházban és fikuszt mutatott neki az apukája ezt nekem ma viccesen mesélte el.
sok mindenre nem válaszol ha kérdezzük.
jo tanuló,az iskolában van egy lány Aki miatt sok rendezvényre nem akar elmenni nem magyarázza meg miért csak hogy nem szereti és hülye a lány.
Ön szerint kell e szakember segítsége hogy feldolgozza az új életet?
Jó e ha látogatja a kórházban az apukájat? (Nagyon lefogyott,tehetetlenül fekszik)
Beszéljünk e előtte róla?
Köszönöm
Orsi
Kedves Orsi! Sajnálom a történteket, együtt érzek a családdal. Egy közeli hozzátartozó súlyos betegsége az egész család számára nagyon megterhelő. Keresztfiának szomorúsága indokolt, érthető, természetesen kérhetik az események feldolgozásához szakember közreműködését. Azonban, ha pl. a kisfiú lehangoltsága állandósul, a tanulmányi eredménye romlik, a szokásos játéktevékenysége elmarad, elhanyagolja a baráti társaságát, akkor azt tanácsolom, feltétlenül keressenek fel egy pszichológust. A felsorolt, illetve más szokatlan tünetek fellépése azt jelzi, hogy a gyermek már nem tud eredményesen megküzdeni a helyzettel. Érdeklődjenek, hogy az iskolájában dolgozik-e iskolapszichológus, vagy a lakóterületükön működő gyermekjóléti szolgálat pszichológusához is fordulhatnak ingyenesen. Továbbra se kezeljék titokként az apa állapotát. Jó, ha beszélnek róla otthon, hasznos, ha a kisfiú is meglátogatja az édesapját a kórházban, még akkor is, ha a látványa most nem szívderítő. Beszéljenek az esetleges gyógyulás, javulás lehetőségéről is, bíztassák a kisfiút, hogy fogalmazza meg, mondja ki a helyzettel kapcsolatos kérdéseit, melyekre őszintén válaszoljanak az ő szintjén. Sok-sok erőt kívánok az egész családnak! Dr. Rostás Rita
Élve a lehetőséggel feltennék néhány kérdést altatással kapcsolatban.
Noémi lányom 3 éves,Patricia 10 hetes.
Nomi delutan 2-4 között alszik. Valakivel Összebújva alszik el, közben “kezecskézik”, simogatja az alkarunkat, könyökünket. Elalszik velem, apukájával, a mamákkal is. A kistesót egyelőre szereti, az ovi azt mondja h nem változott Nomi semmit miota megszületett.
De:
-miért ébred fel pontosan 1 óra alvás után? Sír és kezecskézni akar. Ezt a kicsivel nem mindig tudom megoldani, mert ha ébren van, a kicsi persze nem akar egy sötét szobában üldögélni.
– mit jelent neki a kezecske?
-miért nem probal simogatni és ölelgetni egy plüss állatot? Ezerszer megbeszéltük.
-meddig fog kezecskézni? (Tudom h nem lát a jövőbe de mégis..)
-jobb lenne neki már az oviban alvás? Magánoviba jár, szereti es szeretik.
Segítsen h jobban megértsem a lànyom, mert ez a delutani alvás igy nagyon stresszes es sajnos nagyon ideges leszek ettől a helyzettől.Köszönjük.
Üdvözlettel:
Fruzsina
Kedves Fruzsina! Köszönjük a honlaphoz küldött kérdését Noémi alvásával kapcsolatban. Azt kérdezi, miért „kezecskézve” alszik el Noémi. Feltételezhetően azért alakult ki ez a szokása, mert régebben Önök így segítették az elalvását. Lehet, hogy fájt éppen valamije, jött a foga, amikor vigasztalásul odanyújtották a kezüket, és megtapasztalva, hogy így mennyivel könnyebben el- vagy visszaalszik, maradtak vele türelmesen. Lehet, hogy eleinte Önök simogatták őt, aztán ahogy egyre ügyesebb lett, utánozta az Önök viselkedését. Vélhetően kedvesnek, meghittnek, a bizalom jelének érezték ezt az elalvási rítust, és talán még Önöknek is jólesett az a kis békés pihenés Noémi ágya mellett. Noémi tehát azért igényli a „kezecskézést”, mert ez jó neki, és mert így szokta meg. A megbeszélés ebben az elalvás előtti helyzetben nem sokat segít. Hiába érti, amit kérnek tőle, esetleg bele is egyezik, ki is választja, hogy mit vegyen magához az ágyban, de amikor jön az alvásidő, vagyis a szülőtől való elválás közeledik, akkor a felerősödik az úgynevezett szeparációs szorongás, melyet úgy tud csillapítani, hogy a kezecskét kéri. Abban valóban lehet bízni, hogy az oviban majd gond nélkül elalszik egy anyát helyettesítő, az otthont jelképező tárggyal, például egy plüssállattal, otthonról vitt párnával, huzattal. Azt persze nem tudom megmondani, hogy otthon meddig fog még „kezecskézni”, lehet, hogy magától is elhagyja, vagy a sikeres ovis elalvás után, meg lehet majd próbálni a családban is változtatni a szokáson. Az gyakori, hogy a gyermek vagy az anya kórházi tartózkodása, a bölcsőde, az óvoda megkezdése, vagyis a kényszerű elválás átmenetileg felerősíti a szeparációs szorongást. Noémi szokottnál korábbi ébredése összefüggésben lehet Patrícia megérkezésével. Lehet, hogy tart tőle, hogy kimarad valamiből, miközben alszik. Sajnos az is lehet, hogy az utóbbi időben a délutáni alváshoz, illetve a korai ébredéshez kapcsolódó stresszt is megérzi. De az is lehet, hogy a kistestvér születésétől függetlenül az alvásigénye változik, és lassan elég lesz neki egy óra alvás is délután. Az, hogy sírva ébred nem egyértelműen a fáradtságot jelenti, a „kezecskézéssel” leginkább azt fejezi ki, hogy törődésre, figyelemre vágyik. Megpróbálhatja ébredés után befejezettnek tekinteni az alvást, vigasztalja meg, ha sír, hagyja, hogy lassan ébredezzen, de ne akarja visszaaltatni, ajánljon neki olyan tevékenységet, amit szeret. Lehet, hogy esténként kell majd egy kicsit korábban lefektetni. Kedves Anyuka! Tudom, hogy minden perc ajándék, amikor a gyerekek, vagy legalább egyikük békésen alszik. Azt is, hogy mennyire nehéz lemondani arról a napirendről, ami viszonylag jól bevált már, mégis azt ajánlom, törődjön bele, hogy Noémi (mostanában) kevesebbet alszik délután, segítsen neki új ritmust találni. Bizonyára tapasztalta már, minél stresszesebb Ön, annál több feszültség ragad át a gyerekekre is, ami csak fokozza a nyűgösségüket. Az is lehet, hogy Noémi néhány nap után, ha azt érzi, hogy nem olyan központi kérdés az, hogy mennyit alszik, még egy időre visszatér a régi bevált 2 órás délutáni alváshoz. Végezetül utolsó kérdésével kapcsolatban most még nem tanácsolnám, hogy növeljék az óvodában töltött időt, részben a közelgő ünnepek, részben a 10 hetes kistestvére miatt. Ne érezze Noémi azt, hogy Patrícia miatt kell neki több időt az óvodában töltenie. Remélem, hogy az átmeneti nehézségek oldódnak! Kívánom, hogy továbbra is sok örömet találjanak az együtt töltött időben! Dr. Rostás Rita
Kérjük értékelje a választ!
http://pszichologuskereso.hu/valasz/valtozas
2016. december 5. 8.41
Tisztelt Pszichologus Asszony/Ur,
boldog parkapcsolatban elek. Nagyon szeretjük egymast, a tenyeren hordoz, apol ha beteg vagyok, este keszit nekem reggelit, mert en koran indulok dolgozni. Sok idöt töltünk együtt, sok közös programunk van. Pentekre megbeszeltünk egy setat a varosban. Delelött meg kedves szerelmes SMS-eket küldött, kerdezte, mikor talalkozunk. Aztan amikor talalkoztunk dühös volt nagyon. Azt mondta en mindig stresszelem öt. Ez nekem nagyon faj, mert en nem vagyok eröszakos, türelmes vagyok, nem zaklatom öt. Azt mondja az a problemaja, hogy valamit szeretne alkotni es annak a megvalositasa szinte egy kenyszer a fejeben, amiatt ilyen. Szerintem ez “kapuzarasi panik” lehet (41 eves, jo munkaja van). En nagyon szeretnek neki segiteni, mivel szeretem, szeretnenk csaladot alapitani, de ö elutasit minden segitseget, meg a jelenletemet is visszautasitja. Nem tudom mit tehetnek, nagyon szeretnek neki segiteni, mivel szeretem, egy par vagyunk.
Kedves Éva! Köszönjük, hogy kérdésével felkereste honlapunkat. Minden kapcsolatban, a boldog párkapcsolatokban is előfordul, hogy a felek közötti összhang valami miatt megbillen, egyikőjük kicsit több „magánidőre” vágyik, például azért, mert a munkája, más típusú feladatai intenzívebb odafigyelést igényelnek a szokásosnál. Az elvárásokat érzékelve vagy automatikus alkalmazkodás következik be a jól működő kapcsolatokban, vagy olyan változtatásokat próbálnak bevezetni, mely mindkét fél számára – legalábbis átmenetileg – elfogadható. Elképzelhető, hogy Önöknél is erről van szó, de az is lehet, hogy párja dühét valami vagy valaki más váltotta ki, és bár a feszültség levezetése nagyon szerencsétlen volt, időközben már megoldódtak a nehézségek, tisztázták a háttérben meghúzódó okokat. Ez esetben arra hívnám fel a figyelmét, hogy a másikat általánosítva hibáztató („mindig stresszelsz”) kommunikációs stílus félelmet keltő, nem elfogadható. A szóbeli bántalmazást vissza kell utasítani, és érdemes róla utólag, a düh elmúltával beszélgetni. Ha többször is előfordul, és a visszajelzések ellenére sincs változás, akkor vagy külső segítséget kell kérni, vagy meg kell fontolni a kapcsolatból való kilépést. Levelét olvasva azonban az is felmerült bennem, hogy lehet, hogy nincs akkora összhang kettejük között, mint ahogy azt Ön a levél elején lefesti. Lehet, hogy a feltört feszültség forrása éppen az, hogy Önben erősödik a vágyakozás a családalapításra, lehet, hogy már úgy érzi, itt az ideje a gyerekek jövetelének, szeretné szorosabbra fonni a köteléket, párja meg ez elől menekül, emiatt utasítja el még a jelenlétét is. Próbáljanak beszélgetni erről, fogalmazzák meg, mondják ki az igényeiket, és remélhetőleg találnak olyan megoldást, amely mindkettejük számára elfogadható. Ha mindketten nyitottak rá, de valami miatt mégis úgy érzik, hogy nem megy, elakad a beszélgetés, akkor akár ezen a honlapon is találnak olyan pszichológust, aki párokkal együtt foglalkozik. Kedves Éva, kívánom, hogy sikerüljön oldani a feszültségeket, legyen örömteli a párkapcsolata! Dr. Rostás Rita
http://pszichologuskereso.hu/valasz/tanulas-5
tanulás
Tisztelt Szakértő! Nkem az lenne a problémám,hogy a 6. os lányom nem akar tanulni.Egész délutan mondom neki hogy tanulon,ha leültetem akkor sem akarja írni a házi.Amíg nem vagyok otthon hozzá sem ke zd semmihez.Egész délután csak könyörgök neki.már jártunk psziholóushoz önbizlmá erősítni.Akkor pszihológu s is csak annyit monott parancsoljak rá.D egyszerűen nem tudok rá hatni,ha nem noszogatnám semmit nem csinálna.Köszönöm válaszát! Kvácsné
Kedves Anyuka! Köszönjük a bizalmát, köszönjük, hogy kérdésével hozzánk fordult. Érzésem szerint egy olyan „harc” alakult ki kettejük között a tanulás, a házi feladatok körül, ami a kapcsolatukat is veszélyeztetheti. Leveléből nem derül ki mióta tart ez az állapot. Nem tudjuk, hogy régen is csak Önnel tanult-e lánya, és mostanra elégelte meg Ön, mert úgy véli, hogy hatodikra már elvárható lenne az önálló tanulás, vagy köthető-e a helyzet kialakulása valamilyen negatív hatáshoz, változáshoz (például a felső tagozatban a sok tanár jelenléte, iskolai kudarc, osztálytársak gúnyolódása, családi esemény, költözés stb.). Ez utóbbi esetben segíteni kell ezt a változást, negatív hatást feldolgozni a lányának, ez a folyamat elindulhatott a pszichológusnál. Elképzelhető, hogy ebben további segítségre van még szüksége a lányának. Ha sose tanult egyedül, akkor lehet, hogy egyszerűen nem tudja, hogy kezdje el, nincs meg a szükséges tanulás módszertani ismerete. Sok gyerek rájön magától is, hogyan tanuljon, másokat ügyes tanítók tanítják meg arra, miként kell tanulni, de sajnos előfordulhat, hogy ennek a hiányában reménytelennek érzik a gyermekek a megtanulandó anyag mennyiségét felső tagozatban, és feladják a próbálkozást a kudarcok után. Ha van az iskolában fejlesztő pedagógus, keresse meg, és kérjen segítséget. A lakóhelyéhez közel működő gyermekjóléti központhoz is fordulhat segítségért. Ugyanakkor az is lehet, hogy egyfajta játszmahelyzet alakult ki Önök között. A lánya érzi, hogy a tanulás Önnek sokkal fontosabb, mint neki, addig húzza az időt, amíg csak „lehet”, amíg Ön csüggedten fel nem adja azt a próbálkozását, hogy mással foglalkozzon, és el nem kezdi vele (helyette???) megoldani a házi feladatokat. Ebben az esetben mindkettejük „nyereséget” „zsebel” be a játszmázás értelmében. A lánya nyeresége, hogy ha veszekedve is, de Ön vele foglalkozik, és a házi is elkészül, Ön pedig elkeseredetten, de mégis elégtétellel nyugtázhatja, hogy mennyire fontos, még a lecke sem készül el Ön nélkül. Ebben a helyzetben azt tanácsolnám, lépjen ki a játszmából, adja át, adja vissza a felelősséget a lányának. Nem Ön kap egyest, rossz jegyet, ha nem tudja a leckét. Ha úgy látja, szükséges, ajánlja fel a lányának, hogy kaphat segítséget mástól a tanuláshoz (iskolai pedagógusok, tanuló szoba, magán tanár), illetve konkrét dologhoz kérve segítséget, természetesen Ön is segíthet. Meg tudják beszélni az időbeosztást, de a mindennapos harcra nem hajlandó tovább. Az időbeosztásról még annyit, hogy sokszor beválik, ha a tanítás után kicsit hosszabb szünetet kapnak a gyerekek, amikor kikapcsolódhatnak, kipihenhetik magukat. Lehet, hogy lánya is igényelné ezt, és jó hatású lenne, ha abban egyeznének meg, hogy pl. ötig, esetleg addig, amíg Ön haza nem ér, játszhat, olvashat, és így nem szemrehányással kezdődne a találkozásuk. Sok sikert kívánok a probléma gyökerének a megtalálásához, és sok felhőtlen, nem a tanulásról szóló közös időtöltést kívánok Önöknek a lányával! Dr. Rostás Rita
Átlagos csalad vagyunk 2 gyerekkel (2,5 éves és fél évesek a gyerekek). Velem van a baj mégpedig azért mert a nagyobbik hiztijét nem tudom kezelni! Nem akarom bántani de végül mindig oda jutok hogy belököm az ágyba vagy racsapok a fenekére és otthagyom sajnos amitől megjobban megijed! Persze amikor lehiggadok a fejem a falba verném hogy lehetek ekkora ostoba hisz ő csak egy kisgyerek! Hova forduljak hogy fekezni tudjam magam!
Kedves Balázs! Köszönöm, hogy hozzánk fordult. Azzal, hogy felismerte, hogy Önnel van a baj, már megtette az első lépést, és azzal, hogy segítséget keres, a másodikat is. Harmadik lépésként ajánlom, hogy válaszoljon meg néhány kérdést a reakciójával kapcsolatosan: Belegondolt már, hogy két gyermeke van, és hamarosan a kicsi is egyre önállóbbá válik, kúszik, mászik, megszerez majd dolgokat, köztük olyat is, ami a nagyobbiknak féltett kincse? Mit szólna, ha a nagyobbik lökné a kicsit félre, ha ő intézné el kettejük konfliktusait úgy, hogy egyszerűen rácsap, ha valamit a kicsi nem úgy csinál, ahogy ő szeretné? Eltűrné? Vagy neki nem szabad? Márpedig, ha ezt látja, ezt fogja ő is alkalmazni. Ön mintaként szolgál a gyermekek számára. Tehát, ha azt tapasztalja, hogy a problémamegoldásnak az a módja, hogy az erősebb fizikai erejét kihasználva odacsap, arrébb lök, akkor ő is ezzel fog élni. Persze erre mondhatja bárki, hogy gyermeke anélkül is agresszív lett, hogy ezt látta volna a szüleitől, és ez igaz. A gyermekek is ütnek dühükben, és mivel ezek többnyire sikeres akciók, fennáll a veszély, hogy egyre gyakrabban alkalmazzák. Nekünk szülőknek viszont az a feladatunk, hogy ezeket megakadályozzuk, de milyen alapon mondom én, hogy nem szabad ütni, ha 10 perccel, vagy 10 nappal előtte én is az ütés erejével akartam hatni?!? A feleségével vagy a munkatársaival szemben is van olyan érzése, hogy ha valamiről más a véleményük, nem úgy intéznek el valamit, ahogy Ön helyesnek gondolja, akkor megütheti őket? Levele erről nem szól, csak a hiszti által kiváltott reakcióiról, feltételezem, hogy csak, vagy főként abban a helyzetben jelentkezik az agresszió. Ha a felnőttekkel szemben nem jön elő az agresszív késztetés, vagy ha mégis, akkor sem realizálódik tettekben, akkor azt kellene tudatosítania még inkább (hiszen mint írja, nem akarja bántani, csak valahogy mégis megteszi), hogy ez a védtelen gyerekével szemben sem megengedhető. Az, hogy időnként haragos, dühös lesz, az természetes. Nem elkerülhető, hogy időnként felbőszítsenek minket a gyermekeink vagy embertársaink. Éppen az lenne a cél, hogy megtanuljuk ezt az érzelmet, a haragot is úgy kezelni, hogy ne fojtsuk el, ne fordítsuk önmagunk ellen, hanem vagy úgy álljunk ki az igazunkért, hogy közben lehetőleg ne sérüljön más se, vagy néha tudjunk félreállni, nem belemenni értelmetlen helyzetekbe. Mi az, ami miatt olyan dühös lesz, hogy józan esze ellenére cselekszik? Próbálja meg ezt a csomót kibogozni: Attól tart, hogy állandósul a hiszti, vagy azt nem tudja elfogadni, hogy értelmetlen célokért küzd a gyerek, vagy az a baj, hogy úgy érzi nincs joga szembeszállni a szüleivel, mert például ez az Önök családjában elképzelhetetlen volt, esetleg Ön is kikapott, ha hisztizett…? Van esély rá, hogy azzal, hogy sikerül szétbontani, felfejteni a szálakat, a megoldáshoz, az érzelmek megértéséhez, elfogadásához, és így kezeléséhez is közelebb kerül. Ebben segítségére lehet az is, ha elfogadja a hisztit egy életkor természetes viselkedésformájának, melynek számát a szülők reagálásukkal tudják növelni vagy csökkenteni. Minél inkább képesek vagyunk a hisztit jól kezelni, annál nagyobb az esélye annak, hogy viszonylag gyorsan túljussunk ezen az időszakon. A hisztivel kapcsolatos tudnivalókról, a hiszti okáról, a helyes reakciókról a www.pszichológuskereso.hu honlapon „Kiborító! Már megint hisztizik.” címmel írtam egy blogbejegyzést. (Itt is megtalálható a blogok között.) Remélem, hogy a kérdések megválaszolásával, illetve a hiszti mechanizmusának a megértésével közelebb kerül az Ön által is áhított viselkedés megvalósításához. Ha azonban nem érzi a javulást, akkor legyen a következő lépés az, hogy keres egy pszichológust, akivel közösen rendezni tudják az indulatkezelésben mutatkozó nehézségeit. Akár én is, akár a honlapról mások is szívesen segítenek ebben, de fordulhat a területileg illetékes gyermekjóléti központhoz is, ahol remélhetőleg működik ingyenes pszichológiai tanácsadás. Sok sikert kívánok a helyzettel való megküzdéshez! Dr. Rostás Rita
A feleségem a 2,5 éves fiunkkal teljesen más oldalát mutatja: Állandóan tilt, fenyeget, korlátoz, érzelmileg zsarolja! Mindig szabályozni akarja, emelt-éles hangon beszél vele a legkisebb dologért! Mintha uralkodni akarna rajta. Jókedvében gyakran túlzó mimikai reakciókat mutat irritáló artikulációval.Amikor a kisfiam játszik, akkor is állandóan szabályoz.Olyan stílusban, mint a kutyánkat. Minden nap csak a tiltást-szabályozást hallgatom, az állandó sipító NEM!-eket. Csak verbálisan ilyen. Imádja ő is a kisfiamat, de szorongva kötődik hozzá, ha eltűnik az anyja, már ordít! Ha kettesben maradunk, sokkal nyugodtabb velem a fiam.
1,5 éve mondom neki. Szerinte állandóan csak kritizálom és megsértődik, duzzog-elfordul, sír. Gyerekkorában a húgát is bezárta spájzba, mert nem tanult.
Hiába mennénk el szakemberhez, kifelé mást mutat: ő a mosolygós, szerető anya, az áldozat. Kikészülök.Én vagyok túlérzékeny?
Kedves Anonym Apuka! Köszönöm kérdését, megértem aggodalmát. Szörnyű érzés átélni a tehetetlenséget, szembesülni azzal, hogy veszélyben érzi legféltettebb kincsét, és közben hiába szeretné, nincs hatása a felesége viselkedésére, elveire. Ha másfél éve visszatérően előkerülnek e nevelési kérdések, és nincs benne megegyezés, csak feszültségforrásként szolgál, akkor előzetes tiltakozása ellenére is azt javaslom, hogy menjenek el együtt egy szakemberhez. Ha családi konzultációra jelentkeznek, akkor van esély arra, hogy a szakember is megfigyelhesse, miként szabályoz a felesége. Valamint arra is lehetne lehetőséget biztosítani, hogy Önök ketten, szülőpárként is tisztázzák a vitás kérdéseket, aggodalmuk őszinteségét, nem bántó szándékát, és így, a külső személy segítségével, közvetítésével remélhetőleg közeledhetnének a nevelésre vonatkozó álláspontjaik is. Addig is, míg erre a lépésre elszánják magukat, néhány praktikus tanács. Feltételezem, hogy nem a gyerek előtt vitatták meg a nevelési kérdéseket. Javaslom, hogy ehhez tartsák magukat továbbra is, ne bírálja felül felesége tiltásait, szabályait, ne kritizálja stílusát a gyerek füle hallatára. Az csak további feszültségeket keltene, még jobban elbizonytalanítaná érzékeny kisgyermeküket. Töltsön lehetőségeihez mérten sok időt kettesben a gyermekével, és olyankor lehetnek enyhébb szabályok érvényben. Bár elvileg az jó, ha a szülők hasonló dolgokat kérnek, követelnek a gyereküktől, de csak akkor, ha mindketten tudnak azonosulni velük. Minden gyereknek szüksége lenne rá, hogy nyugodtan, békésen játszhasson, anélkül, hogy ebben folyamatosan megzavarnák, utasítanák arra, hogy miként viselkedjen, mit csináljon. Ha legalább az egyik szülő vagy nagyszülő biztosítja rendszeresen a szabad játékot, az sokat segíthet az egészséges személyiség alapjainak megőrzésében. Hívjanak meg baráti kisgyermekes családokat, a közös együttlét alkalmat teremt arra, hogy lássuk, miként nevelnek mások. Keressen a közelükben baba-mama klubot, ahol szintén lehet ilyen tapasztalatokat is gyűjteni. Ha a felesége mások előtt másként, „szerető anyaként” viselkedik, akkor szervezze meg, hogy gyakran legyen ilyen helyzet. Hisz abban bízhat, hogy amennyiben a felesége átéli, hogy idomítások, tiltások nélkül is lehet eredményes, akkor csak magukban is leszokik az alkalmazásáról. S nem mellesleg, az ilyen kisközösségekben átélhetik mind az anyák, mind a gyermekek, hogy nem veszélyes egy kicsit átmenetileg eltávolodni egymástól. Idővel Ön is konzultálhat a bab-mama klub vezetőjével arról, hogy milyennek látja ő a gyerek és az édesanyja viszonyát, lát-e ő is problémát a nevelés módszereiben. Remélem, sikerült egy kicsit oldani az aggodalmát! Bízom benne, hogy hamarosan képesek lesznek közösen is lépéseket tenni a helyzet oldása, a bizonytalanságok csökkentése, túlérzékenységek enyhítése érdekében. Dr. Rostás Rita
16 év házasság után tavaj elhagytam a férjemet!Házasságunk elég lapos volt,alig voltunk együtt,nem jártunk szinte sehova,se nyaralni,se szórakozni.A volt férjem pék és a munkával takarózott mindig. Anyagi gondunk nem volt. Szigorú napirend szerint kellt feküdt. Sikerült egy jobb munkahelyet találnia Ausztriában.Ígéreteket kaptam ami 98%-ban az is maradt. A helyzet semmit se változott. Két év ment el,belebetegedtem pánik,depresszió. Persze egy barátnő lázított a háttérben. Léptem,találtam valakit elváltam.Most szeretnek,igyekeznek a kedvemben járni.Sok régi baráti kapcsolat megszakadt mivel zömében a férjem barátai voltak.Közben összevesztem a lázító barátnővel,mivel a mostani kapcsolatban is lázított.Közellenségnek érzem azóta magamat és terhesnek a lelki gondjaim miatt.És irritál hogy a férjem a mostani kapcsolatában pontossan azt teszi amit én szerettem volna kapni.Minden hétvégén kirándulás,nyaralás,családi nap,nem alszik. Becsapva érzem magamat.Hibásnak,mert hittem neki
Kedves Zsuzsa! Nehéz lehet azzal szembesülni, hogy volt férje azt nyújtja most másnak, amire Ön is vágyott. Nyilván felmerült Önben, hogy rosszul döntött, ha még egy kicsit várt volna, ha erőteljesebben, másként kérte volna, … Úgy tűnik leveléből, hogy egyre inkább halad a vádaskodás felé, amibe belefér az önvád, volt barátnője, volt férje hibáztatása is. Ugyanakkor attól tartok, hogy miközben volt férje viselkedését figyeli, nem törődik azzal, hogy van egy társa, aki szereti, aki igyekezne a kedvébe járni. Vigyázzon, ha továbbra is csak az foglalkoztatja, hogy milyen lehetett volna az élete a férje mellett, milyen szép lett volna, ha együtt átélni közös élményeket, lassan teljesen magára marad. Hagyjon fel korábbi döntésének bírálatával! Benne élt egy házasságban, amiben kielégítetlen vágyai voltak. Jelezte az igényeit, tett annak érdekében, hogy változzon a kapcsolat minősége, de nem ért célt. Vagy inkább mondjuk azt, hogy nem úgy sikerült, ahogy Ön szerette volna. Hisz lehetséges, hogy a férje épp az Ön döntése következtében tudott változtatni, és tud most – egy új kapcsolatban – tartalmasabb életet élni. Ugyanakkor, mint írja, Önre is vár egy új lehetőség, barátja új kiindulási pont lehet, Önön (is) múlik, hogy tud-e a jelenre figyelve, ebben a kapcsolatában a teljesebb élet felé haladni. Nem élhetünk a múltban, nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét. Nem kesereghetünk hosszasan a már meghozott döntéseink felett. Tudni kell, hogy nemcsak a jó vagy rossz döntéseinknek, hanem a „nemdöntéseknek” is megvan a maguk következménye. A döntésképtelenség megbetegít, felemészti pszichés egészségünket. Ön is írja, hogy a kétéves várakozásba belebetegedett. Lehet, hogy a döntést megelőző bizonytalanság is közrejátszott a tünetek megjelenésében. Ami viszont fontos, nem lenne szabad kihagyni, az a múlt történéseinek az értékelése. A régi kapcsolatot önmagunkban is le kell zárni, a keletkezett veszteségeket el kell gyászolni, a pozitívumokat, a tanulságokat pedig hasznosítani lehet a továbblépéshez. Ha erre nem hagyunk kellő időt, megspóroljuk az energia-befektetést, az visszaüt a későbbiekben, olyankor szokott bekövetkezni például, hogy valaki azt veszi észre, második, harmadik párjával ugyanolyan típusú hibákba szalad bele a kapcsolat. Mentse fel magát az utólagosan talán rossz döntésnek látszó válás felelőssége alól. Akkor, abban a helyzetben ezt látta indokoltnak. Ráadásul a válásban mindig mindkét fél belejátszik. Gondolja végig, nincs-e régi barátok közt olyan, akivel szívesen felvenné újra a fonalat, ha van, tegyen egyértelmű jelzést, hátha félreértések, kényelmi szempontok játszottak közre az eltávolodásban. A régi barátokkal folytatott beszélgetések is segíthetnek a gyászfeldolgozásban, a helyzetek értékelésében. Lehet, hogy mostani párja társa tud maradni, és képesek lesznek együtt megküzdeni a nehézségekkel, de az is lehet, hogy túl korán találkoztak, előbb egyedül kell a lezárás fázisán átküzdenie magát. Ha úgy érzi, elakadt, képtelen elengedni a múltat, a pánik és a depresszió erősödik, forduljon pszichológushoz. Sikeres továbblépést! Rostás Rita
Tisztelt Hölgyem/Uram!
Olyan kérdésben szeretném szíves segítségét kérni, hogy januárban összejöttem egy fiúval. Egy hónapig velem volt, majd közölte velem, hogy ez a kapcsolat Neki nem jó, nem tudja azt mondani, hogy szeret és nem akar velem lenni soha. A születésnapján semmi másról nem beszélt, csak az egy hónap alatt szerzett közös élményeinkről és hogy minden mennyire jó volt. A születésnapja azzal ért véget, hogy nálam aludt és megoldódni látszottak a problémák. Megbeszéltük, hogy kötetlenül, de együtt leszünk. Reggel viszont mondta, hogy neki ez nem megy, ő nem akar velem lenni, nem akar tőlem semmit soha. Magam alatt voltam és sajnos hoztam egy olyan rossz döntést, hogy lefeküdtem valakivel. Végül a fiú március végén váratlanul megjelent nálam és azóta tart a kapcsolatunk. Viszont 1 hónapja kiderült, hogy mit tettem abban az egy hónapban, amíg nem voltunk együtt. Ezen nem tud túllépni, úgy érzi, hogy megcsaltam, pedig ilyen nem történt.Mit tudnék tenni, mit tudnék mondani Neki?
Kedves Kérdező! Két dolog merült fel bennem levelét olvasva. Először az, hogy barátja szeretne ismét kihátrálni a kapcsolatból. Már a szülinapja után is szakított, és előtte is ambivalens volt a viszonyulása. Egyszer fent, egyszer lent, nem tudom kimondani, hogy szeretlek, de mégis legyünk együtt „kötetlenül”, aztán csupa dicséret, teljes együttlét, aztán szakítás. Ennek lehet az ő bizonytalansága is a fő oka, de lehet az is a háttérben, hogy ő még kevésbé akar elköteleződni, és bár tetszene neki ez a kapcsolat, Ön is szimpatikus neki, de az ütem túl gyors, úgy érzi, Ön túl sokat akar, erre ő nem áll készen, ezért menekül. Ehhez lehet most éppen ürügy a „megcsalás”. Így ráadásul úgy szállhat ki, hogy Ön lett ennek az oka, Önt lehet hibáztatni. Másrészt felötlött, hogy mintha Önnek is lenne némi bűntudata a „rossz döntése” miatt. Ha valóban így van, akkor lehet, hogy barátja is érzi ezt, és erre is reagál, amikor érezteti, jelzi, mondja, hogy nem tud ezen túllépni. Hogy mit tud tenni? Először tisztázza önmagában a bűntudat kérdését. Ha volt is bűntudata, érdemes lenne felmentenie magát a múlt miatt. Vonja le a tanulságokat, találja ki, hogy a jövőben miként tudná elkerülni azokat a helyzeteket, melyekben a rossz döntése született. Aztán még mindig egyedül gondolja végig, hogy egy olyan kapcsolatnak, amiben nem értik meg Önt, amiben nem fogadják el, milyen értéke lehet az Ön számára. Tudom, hogy a szerelemért sok mindent képesek vagyunk megtenni, elviselni, feláldozni, de próbálja meg kívülről, nem is a barátjára gondolva tisztázni, hogy akarna-e elvben egy ilyen kapcsolatban benne maradni. Az önmagában történő helyzetértékelés után, pedig párjával együtt tisztázzák a kérdéseket. Ha már felmerült, beszéljék meg, ki, mit ért megcsalás alatt, mi az, ami számára megengedhető, és mi az, ami már nem elfogadható. Arról is lehetne beszélgetni, hogy mi az, amin párja „nem tud túllépni”, mi okoz neki nehézséget? Azzal van baj, ahogy „kiderült”, ami azt takarja, hogy valaki mástól tudta meg, vagy Önnek csúszott ki a száján, mintegy véletlenül? Felhozhatja a válaszom elején említetteket is. Beszéljen Ön is nyíltan érzéseiről, merje jelezni, ha barátja viselkedése fájdalmat okoz. Tartalmas, jó beszélgetés kiindulópontja lehet, közelebb kerülhetnek egymáshoz, ha sikerül tisztázni, hogy mi az, ami a feszültséget okozza. Ha pedig nem közelednek az álláspontjaik, nem talál megértésre, akkor valóban felmerülhet az a kérdés, hogy érdemes-e ezért a kapcsolatért küzdeni… Sikeres döntést! Minden jót kívánok: Rostás Rita
Tisztelt Doktorúr/Doktornő!
28 éves nő vagyok,és lassan 2-3 éve szenvedek szorongástól,stessztől,ami főleg a munkahelyem miatt alakult ki.Angliában élek és pincérként dolgozom,napi 12 órás műszakokkal,rettenetes hajtással,a vendégek rendszeres megalázásától szenvedve.Idén nyáron tervezünk hazaköltözni Magyarországra, amit rettenetesen várok, de rettegek is attól, hogy valami tragédia miatt nem jön össze. Alapból szorongós, kényszeres személyiség vagyok,OCD tünetekkel, de szeretem, ha minden a helyén és rendezetten van és minden az én szabályaim szerint alakul. 1-2 éve hipochondriás tüneteim is vannak, szinte 100% biztos vagyok abban, hogy rákos vagyok. Jelenleg a mellrák miatt rettegek, naponta többször ellenőrzöm magam és mindenre azt hiszem,hogy rák. Csak erre tudok gondolni egész nap, rettegek, szorongok.Éjjel tudok aludni,de reggel az első gondolatom az, hogy minden rossz. 10 éve élek párkapcsolatban,de 1 éve képtelen vagyok a szexuális életre, a libidóm nulla. Kérem segítsenek!
Kedves Zsuzsi! Levele alapján úgy látom, kellő önismerettel rendelkezik ahhoz, hogy képes legyen kívülről szemlélni és elemezni érzéseit, tetteit, tüneteit. Mire a kérdésével magtalált, már el is érkeztünk a nyárhoz, így életének egyik nehézséget okozó része talán hamarosan megoldódik, a hazaköltözés bizonyára mérsékelni fogja a munkából adódó stresszt, és a vendégek lekezelő, megalázó viselkedéséből fakadó rosszérzéseit. Lehet, hogy a hazaköltözés, a támogató családi közeg, a régi barátokkal feleleveníthető kapcsolatok, annak tudata, hogy nem csak önmagukra vannak utalva, pozitív hatásúak lesznek. Ugyanakkor nyilván itthon is számos megoldandó probléma fogadja, nem valószínű, hogy minden az Ön szabályai szerint alakulhat. Úgy vélem, külső segítség nélkül kicsi az esély közérzete tartós javulásra, az esetleges átmeneti enyhülés után más magyarázó, kiváltó okokat találva visszatérhetnek tünetei. Azt javaslom, ne szenvedjen egyedül tovább, forduljon bizalommal orvoshoz, ne várja meg, míg a szorongása tovább rombolja az életminőségét, tönkreteszi párkapcsolatát. A helyzet sikeres megoldásában önismerete is segítségére lesz. Mielőbbi hazaköltözést, tünetei enyhülését kívánom! Üdvözlettel: Dr. Rostás Rita
Tisztelt Doktor Nő/Úr A probléma gyökere : Kicsi a péniszem (12.5) ezáltal semilyen kapcsolat nem érdekel. Se nő se fiu, az az ha jólfogalmazok (aszexuális csoportba tartozok.) Reklámok mellőzése mellet érdeklődöm, milyen mód létezik arra hogy elfogadjam a kialakult problémám.
Szeretnék újra kapcsolatot, erre van e gyógy mód? Magamról:58 éves vagyok 1 gyermek apja elvált. Tisztelettel: Varga Attila
Tisztelt Attila! Egy kapcsolatnak nem a pénisz mérete az alapja, így egyáltalán nem valószínű, hogy jó helyen keresi a probléma gyökerét. Nem a méretet kell elfogadnia, hanem azt, hogy nem a méret a lényeg. Azt írja, szeretne újra kapcsolatot kialakítani. Tekintse levelét az első lépésnek. Feltételezem, hogy hosszú idő óta hárította ezt a vágyát, hisz különben nem nevezné magát aszexuálisnak. Most tehát, azzal, hogy megfogalmazta és nyilvánosságra is hozta ezt az igényét, ismételten elindult az úton. Arra bátorítom, hogy haladjon tovább, találja ki, milyen konkrét lépéseket tud még tenni annak érdekében, hogy újra kapcsolatban élhessen. Az biztos, hogy ameddig csak otthon ülve ábrándozik vagy sajnálja magát, addig nem sok remény van a sikerre. Ahhoz, hogy idővel megint kapcsolatban élhessen, vissza kell térnie a társasági élethez, növelnie kell annak intenzitását. Találjon olyan társaságot, ahol közös elfoglaltságok közben gyakorolhatják az egymásra figyelést, kereshetik azokat az örömforrásokat, amelyeket az egymással eltöltött idő okoz. Azt javaslom, ne rögön párkapcsolat létesítésére törekedjen, igyekezzen baráti kapcsolatokat kiépíteni, amelyekben erősödhet az önbizalma, talán még saját régi ismerősei között is akadnak olyanok, akikkel fel lehetne eleveníteni a barátságot. Egy következő állomás lehetne a párkeresés, mely, ha valóban szélesítette a baráti körét, akkor spontán módon is alakulhat. Ha mégsem, akkor lehet célzottabban is próbálkozni. Anélkül, hogy szándékomban állna társkereső irodákat, internetes honlapokat reklámozni, annyit azért megjegyzek, hogy vannak, akiknek életre szóló kapcsolatuk kezdődött ilyen módon. Ha úgy látja, hogy hiányzó önbizalma akadályozza a kapcsolatok felvételben, vagy azok elmélyítését gátolja meg, kérjen segítséget, forduljon pszichológushoz. Üdvözlettel: Dr. Rostás Rita
Kedves Pszichológus!
Igen, tudom, ez most egy olyan probléma, amiben nekem kell dönteni, de remélem véleményt kérhetek.
Megismertem egy fiút, akibe már azonnal beleszerettem, első találkozáskor. Mellette megszűnik minden gondom, jól érzem magam vele. Még soha egy fiúval sem éreztem ilyet, amit vele… és Ő is hasonlókat érez.
Megbeszéltünk mindent, lehet, hogy összejövünk. De van egy bökkenő. Egyik az ,hogy alig egy hete szakított velem az előző barátom (barátok is voltunk, de kb 2 hónapig jártunk), kicsit megviselt… De a mostani fiú elfeledtet velem minden gondomat, mindent! De szét vagyok csúszva lelkileg, igazából nem tudom mit akarok. Félek ,hogy egy újabb szakítás még nagyobb fájdalmat okozna és jobban padlón lennék. A másik gond, hogy külföldön élt, és lehet, hogy vissza megy féléven belül, de nem biztos. Tehát ott van a kockázata annak is,hogy összejövünk, minden jó, aztán elmegy.Nem tudom megéri e ezt megkockáztatni.
Persze én döntők, de tudna erről véleményt alkotni?
Kedves Vivi! Természetesen kikérheti véleményünket, és örülök is neki, hogy hozzánk fordult. Így esélyt adott az együttgondolkodásra, köszönöm Önnek ezt a lehetőséget. A szerelem csodaszép érzelem, amiről Ön beszél, az lehet akár szerelem első látásra is. Azonban ebben egy ennyire friss kapcsolatnál még nem lehetünk biztosak. Részben azért sem, mert az éppen kialakuló érzelemben a vonzalmat az alapozza meg, hogy mi, mit látunk a másikban, milyen tulajdonságokkal ruházzuk fel őt, ŐT. Szoktak ilyenkor találóan rózsaszín ködről is beszélni, hisz valóban olyan ez a helyzet, mintha nappal is álomvilágban élnénk. Talán arra is utal a hasonlat, hogy a sűrű homályos közegben csak óvatosan tapogatózva lehet előbbre jutni, felmérni, hogy összetartozunk-e, mi az, ami a másiknak tetszik, mi az, amivel örömet okozhatunk, mely tulajdonságai tetszenek nekünk a leginkább, mely területeken vagyunk különbözőek,… Másrészt az, hogy a korábbi kb. kéthónapos kapcsolata épp egy hete ért véget, és most újra szerelmes, utalhat arra is, hogy a szerelem keresésének időszakánál tart. Ilyenkor a fiatalok nem annyira a másik félbe, mint inkább magába az érzésbe szerelmesek, keresik azt a felcsigázott, várakozásteli, izgalmas állapotot, amit a szerelem rejt. Nem véletlenül alakul így a fejlődés, ezáltal esélyünk nyílik több ember megismerésére, pontosodik az ön- és emberismeretünk, rájövünk, hogy nekünk mi a fontos a párkapcsolatokban. Ne akarja siettetni az „összejövést”! Hallgasson a bizonytalan Énjére, aki félti Önt az újabb csalódástól, az esetleges széteséstől. Ha nem képesek ezt az „áldozatot” meghozni, az arra utal, hogy itt nem egy olyan szerelem első látásra van alakulóban, amiről az unokáknak is mesélni lehet majd, hanem egy röpke próbálkozás zajlik a másik fél „megszerzésére”. Csatlakozom Önhöz az aggodalmában. Ezért azt ajánlom, ne mélyítse a kapcsolatot addig, amíg ennyire kialakulatlanok az érzelmek, így valóban túl nagy sebet ejthetne az újabb szakítás. Azt javasolom, adjanak időt egymás alaposabb megismerésére, várjanak még, hogy aztán lelkiismeret-furdalás és bizonytalanság nélkül élvezhessék az együttlétet, akkor, amikor mindketten valóban arra vágynak! Dr. Rostás Rita
Kedves Doktornő/Doktor Úr !
3 éves kis unokám az éven már másodszor volt kórházban.Először februárban agresszív vírusfertőzés miatt(hányás,kiszáradás közeli állapot),most májusban bélelzáródás miatt,ami megoldódott műtét nélkül.Előtte nem volt beteg soha.Anyukája mind a kétszer vele volt a kórházban.Van egy 9 hónapos testvére. Amióta megszületett a tesó, a testvérféltékenység “működik” rendesen. 2 napja jött haza a kórházból, sokszor sír okkal,ok nélkül.Hiszti rohamnak tűnik,erős,heves zokogásba tör ki a legkisebb dolgok kapcsán.Felhívás egy kézmosásra,esti fürdés,anyja éppen a kicsire figyel,stb.Mi a helyes magatartás ilyenkor a szülő részéről.Hagyjon rá mindent,amíg egy kicsit megnyugszik a kórházi bent tartózkodás után,vagy az alapvető dolgokat kézmosás,fürdés,a zokogás ellenére tartassa be a gyerekkel.A kórházi negatív élmények feldolgozása végett (most elég fájdalmas vizsgálatokon esett át)ne emlegessük neki a betegséget,kórházat,vagy próbáljunk vele beszélni róla ? Üdvözlettel
Kedves Aggódó Nagymama! A testvérféltékenység sok családban megjelenik, így hamarosan írok róla részletesebben is ezen a honlapon. Jól érzékeli, hogy unokájának jelenlegi elkeseredett tiltakozása is összefügghet a féltékenységgel, hisz sajnos a kórházi kezelést ebből a szempontból sem könnyű feldolgozni, nehéz azt belátni, hogy miközben a kistesó otthon maradhatott, neki el kellett hagynia a családi fészket, fájdalmas kezeléseket kellett elszenvednie. Ráadásul az Ön unokája egy éven belül harmadszor találkozott a kórházzal. Egyszer az anyukája, kétszer ő került be, mindháromszor át kellett élnie a kényszerű elválást, hol az anyától, hol az otthon biztonságától. A mindenhatónak hitt szülő nem tudta teljesen megszüntetni rossz közérzetét, nem tudta őt minden bajtól megvédeni. Emiatt – joggal – dühös. Természetes, ha a saját eszközeivel jelzi a csalódását. Emellett lehet fáradtabb, lehet, hogy a közérzete sem jó még, félhet attól, hogy újra kórházba kell mennie, egyszóval semmi sem jó. Azt javaslom, kapjon most nagyobb figyelmet, a szokásosnál több kényeztetést. Hasznos, ha segítünk neki megfogalmazni az érzéseit, és kifejezzük együttérzésünket, hangot adunk a tehetetlenségünknek: „Nagyon sajnálom, hogy kórházba kellett menned, hogy nem tudtál eleget inni, hogy fájt a pocakod. Ez nekem is nagyon, nagyon rossz volt. A doktor néni/bácsi csak azért szúrt meg, hogy meggyógyítson.” Beszéljenek a kórházról, találjanak ki egy kórházas mesét. Játsszák le az eseményeket, vigyék a babát, a macit a kórházba, javasolják a gyereknek, hogy ő gyógyítsa meg a betegeket. Bizonyára volt jó élménye is a kórházban, azt is emlegessék, és hangsúlyozzák, hogy már ismét erősödik, és hamarosan minden olyan lesz, mint régen. Figyeljenek rá, hogy ilyenkor is szüksége van egy gyermeknek a határokra, nem bánthatja önmagát, a testvérét, nem rongálhat, de elismerve, hogy fáradt, kimaradhat egy fürdés, esetleg fürdés helyett megtöröljük vizes ruhával. Kedves Nagymama, bízzon a szülőkben, bizonyára érezni fogják, miként tudnak az átmeneti engedékenység után visszatérni a szokásos mederbe. Reméljük, hogy hamarosan megint a játékról, és nem a tiltakozásról, a panaszkodásról fog szólni a családi élet. Addig is rengeteg türelmet kívánok. Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
http://pszichologuskereso.hu/valasz/parom-kisfia
A párom kisfia
Kedves Melinda! Nagy szüksègem lenne a segítsègère! Megismerkedtem egy fèrfivel tavaly júliusban, a kezdetektől vonzódunk egymáshoz, viszont elmondta, hogy van egy 10 èves kisfia ès egy èlettársa aki a fiú nevelőanyukája, az igazi lemondott róla mikor 5 ėves volt! Igen bonyolult kapcsolatot kezdtünk, szeretőszerepben voltam egy ideig, de úgy alakult szerelmesek lettünk egymásba!! 2 hónapja találkoztam a fiával , fèltem a helyzettől de vègül jól alakult, a párom szakitott a barátnőjèvel! Már úgy tűnt vègre együtt lehetünk, ám de sajnos összeomlott a kisfiú, mert az anyukájának tekinti őt ès azt mondta nem szeretnè a 2.anyuját is elveszíteni, ezèrt ott maradt a nő!! A párommal keressük a megoldást, hogy tudnánk ezt a helyzetet megoldani, hogy kisfiú ne ssèrüljön de mi együtt tudjunk lenni, mert szakítani nem szeretnènk?! A nő sem könnyíti meg a helyzetünket, magától nem fog távozni mert elmondása szerint nincs hova mennie pėnzszűke miatt!! Előre is köszönöm!! Szèp napot!!
Kedves Szandra! Helyzetük nekem is kissé bonyolultnak tűnik. Ön, harmadikként, jelenleg még kívülálló félként kér segítséget. Ha a pár mégsem szakít, akkor Önnek annyi választási lehetősége marad, hogy vállalja-e tovább a szerető szerepet vagy sem. Fontos, hogy a felnőttek tisztázzák az érzelmeiket. Ha az édesapa és a kisfiú nevelőanyja úgy értékeli a kapcsolatukat, hogy annak vége, akkor a döntésüket követően meg kell szüntetni az együttélést. Az, hogy itt nem ez történt, a kisfiúra és gazdasági nehézségre hivatkozva továbbra is fenntartják az életközösséget, jelezheti azt is, hogy az érintett felek nem hozták még meg a fenti döntést, még küzdenek (mindketten vagy egyikük) a korábbi állapot visszaállítása érdekében. Nem akarom meggyanúsítani az apát, de azt sem lehet teljesen kizárni, hogy neki valamilyen szinten kényelmes ez az állapot, lehet, hogy egyiküket sem akarja teljesen elveszíteni. Természetes, hogy a gyermek szeretné megőrizni az általa ismert, elfogadott, szeretett helyzetet. Itt „összeomlásával” az állandóság fenntartásának igénye mellett azt is jelezte, hogy túl gyors a tempó számára. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy kisfiú ragaszkodása önmagában kevés egy kapcsolat fenntartásához. Ha összekötő kapocsként „használják”, akkor annak negatív következményei lehetnek. Előfordulhat, hogy később a gyereket hibáztatják, büntetik a boldogtalanságáért, túlzott elvárásokat támasztanak vele szemben, nem engedik leválni, „cserébe az elrontott életért”. Tehát, ha valóban úgy érzik az érintett felek, hogy ennek a kapcsolatnak vége, akkor lépni kell, külön kell költözni. A lezáráshoz az is hozzátartozik, hogy megegyeznek benne, hogy a továbbiakban tartanak-e, és ha igen, miként kapcsolatot. Könnyebb lenne a kisfiúnak, ha egy darabig még lenne lehetősége a nevelőanyával találkozni, telefonon beszélni. Szerencsés lenne, ha megoldható, hogy ezt követően egy darabig apa és fia kettesben éljen. Így a kisfiú időt kap az új helyzet feldolgozásához, és elkerülhető, hogy a 2. anyuka elvesztése miatti gyász mérgezze az új kapcsolatot, hogy azt élje át, hogy az apa új barátnője miatt kellett elmennie a szeretett pótanyának. Ez alatt Önök is időt nyernek a kapcsolatuk mélyítéséhez, nagyobb biztonsággal dönthetnek az együttélésről. A kisfiú miatt nagyobb a felelősség az Önök vállán. Minden összeköltözést követően várható súrlódások kialakulása, és ha valaki gyerekkel érkezik a kapcsolatba, akkor ennek veszélye fokozódik. Ne siettessék az összeköltözést! Üdvözlettel: Dr. Rostás Rita
Hazugság.Mit is jelent ez a szó?Abszolút értelemben rombolást Relatíve attól függ ki honnan nézi, milyen szemszögből, szituációtól, személytől és helyzettől függően.Az agresszivitás nem kifejezetten fizikális formában jelenik meg a környezetemben, inkább olyan mefisztói megsemmisítésként, amiből nem tudok felállni, nem tudom újra magam összerakni.Kín és szenvedés, félelem és bánat. Normális esetben mi teremtjük magunknak meg a világot, de nem mindegy, hogy kivel, és a családot, rokonságot nem maga választja az ember.Ami hibát elkövettem a múltban, akár akaratlanul is, mindig bekopogtat az ablakomon a jelenben. Talán egy katarzis kellene, hogy átlendüljek a holtponton. Mi a hatékony reális, racionális és logikus mechanizmusa a védelemnek, hogy az ÉN (Self) ne sérüljön, tovább? Hogyan lehet ezt a “védelmet” megfelelőlen, jól akceptálni észrevétlenül belecsempészve a hétköznapi rutinba? A válasz számomra nem egyszerű, de muszáj megbirkóznom vele, hogy tovább tudjak lépni.
Kedves Kérdező! Egyetértünk abban, hogy a hazugságnak több fajtája is lehet, több nézőpontból is meg lehet közelíteni. Ajánlom figyelmébe Popper Péter: Hazugság nélkül című könyvét, bizonyára talál benne továbbgondolkodásra késztető meglátásokat. S abban is egyetértünk, hogy a szavak nélküli neheztelés, a verbális agresszió, az érzelmi zsarolás nagyon megterhelő, megsemmisítő. Azt írja, nem magunk választjuk a családunkat. Ebből következtetek arra, talán szüleivel, testvéreivel vagy tágabb származási családjával lehet gondja, hisz az európai kultúrkörben házastársunkat választjuk. (Bár az is igaz, hogy párunk is hoz magával egy családot, ami szintén rejt magában konfliktusforrást, de levelében semmilyen utalás sincs párkapcsolatra.) Fogalmazása alapján úgy vélem, nem gyerek már. Felnőtt ÉN-je érzékel fenyegetést, szeretne megküzdeni a nehézségekkel, talán néha szeretné felvenni a kesztyűt, máskor meg épp kitérne a megsemmisítő kijelentések, magatartásformák elől. Ehhez azt ajánlom, higgye el, hogy joga van ellentmondani, kiállni az érdekeiért, nem kell folyamatosan mások, a szülei, a rokonai elvárásai szerint alakítani az életét. Amennyiben Ön képes felnőttként, és nem megsebzett gyermekként reagálni, akkor előbb utóbb a szembenálló felek kommunikációjában, viselkedésében is változás fog bekövetkezni. Elfogadva a bizonytalansági tényezőket vállalnunk kell a felelősséget sorsunk irányításáért, félresikló életünkért nem hibáztathatunk egyfolytában másokat. S ha már Popper Pétert említettem, engedje meg, hogy egyik mesterének, Füst Milánnak a gondolatát ideidézzem. Ez mind én voltam egykor című könyvében így szól egy apa a gyermekéhez: „Én vagyok oka az életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nekem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy … – És mégis én vagyok kénytelen korholni Téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé.” Nekem ez a néhány sor utalás arra, hogy senki sem tökéletes, az apának is megvannak a saját határai, mindenkit befolyásolnak a gének, a múlt, a neveltetés. De abban is hiszek, hogy tudatossággal, önismerettel megszakíthatóak az ördögi körök, van lehetőség a változásra, az újrakezdésre. Gyakran tapasztalom, hogy félreértések, kimondatlan igények állnak a sérült kapcsolatok hátterében, a nyílt beszélgetések elvezethetnek ezek tisztázásához, vagy ahhoz a felismeréshez, hogy jobb, ha kilépünk a már végletesen megromlott helyzetből. Ha úgy érzi, egyedül mégsem tud megbirkózni ezzel, túl sok már a kín, a szenvedés, kérjen további segítséget. A problémák átbeszélésével együtt könnyebben találhatnak rá, miként tudna átlendülni a holtponton. Kívánom, hogy találja meg a továbblépéshez vezető utat! Dr. Rostás Rita
Tisztelt Pszichológus! Azt se tudom, hol kezdjem. 27 vagyok, a szüleimmel élek, és bár van egy angol szakos alapdiplomám, munkaképtelen vagyok, nincsenek barátaim, és a pasik is mindig otthagynak. A problémáim 13 éves koromban kezdődtek, amikor felvettek egy elit gimnáziumba. Ott sajnos kiközösítettek. Sokat sírtam otthon, de a szüleimnek nem volt idejük a problémáimra. Ordítoztunk egymással, verekedtünk, édesanyám volt, hogy a hajamat húzta. Végül 17 évesen elküldtek nevelési tanácsadóhoz, de ellógtam. A 2 rövid életű párkapcsolatom is tragikus véget ért. Miután szakítottak velem, én még hónapokig, évekig zaklattam őket. A 2. fiút még mindig zaklatom. Most művészeti egyetemre felvételizek. Mindig is ez volt az álmom, csak a szüleim lebeszéltek róla. Több kedvem van ehhez, mint az angollal elhelyezkedni. Bár mostanában alig teszek ezért a célért. Alig tudok bármire koncentrálni, mert megbénít ez a sok probléma. Szeretethiány, öngyilkos gondolatok gyötörnek. Hogy tudnék ebből kijönni?
Kedves Mónika! Az, hogy egy 13 éves gyerek rosszul érzi magát egy gimnáziumban, nem tud megküzdeni a kiközösítéssel, sajnos előfordul. Mint ahogy az is, hogy a szülők nem értik meg kamasz gyermekük problémáit, és nem tudnak mellé állni, segíteni nekik. Az, hogy ebből vagy másból fakadóan a gyermek provokációja is növeli az otthoni feszültséget sajnos szintén gyakori kísérője a tinédzserkornak. Annak azonban nem szabadna bekövetkezni, hogy ez vagy a szülők egyéb problémái hajhúzáshoz, verekedésig elmenő családi vitákhoz vezessen. Ha emiatt a szüleit hibáztatta/ja, ha ebben a szülők felelősségét látja, akkor egyetértek Önnel, jogosan teszi. De azt is rögtön hozzá kell fűznöm, hogy a kamaszkor elmúlt, 27 évesen már nem gyerek. Még akkor sem, ha szüleivel él. Nem háríthatja tetteiért, érzéseiért szüleire a felelősséget, saját kezébe kell vennie az irányítást. Lehet, hogy szülei nem jól ismerték fel képességeit, vágyait, nem támogatták a pályaválasztását, de ez a múlt. Nem kesereghet azon, hogy 10 éve, 5 éve nem ezt próbálta meg. Ha úgy érzi, ehhez van kedve, vágjon bele, készüljön módszeresen a sikeres felvételi érdekében! De közben ne feledje, már az Ön feladata lenne, hogy eltartsa önmagát, vagyis dolgoznia kellene. Ha úgy érzi képtelen az angol diplomáját hasznosítani, akkor keressen más típusú munkát. Lehet, hogy találhatna olyat, melyben művészi hajlamait tudja kamatoztatni, vagy amiről tudja, hogy ugyan csak átmenetileg elfogadható, de amíg az álommunka nem jön el, addig legalább megélhetést biztosít. Úgy vélem, ha szülők hibáztatásán, a gyerekszerepen túllép, az a párkapcsolatokban is változást hoz majd. Első lépésként le kell állnia a zaklatással. Ha kívülről szemlél egy kapcsolatot, Ön is nyilván belátja, hogy senki sem akar egy „zaklatóval” együtt lenni, vele újra kapcsolatba lépni. Az erőszakos (közeledési?) próbálkozások tipikusan menekülésre késztetik a másik felet. Ha úgy érzi, erre – vagyis munkába állni; zaklatással felhagyni, elengedni a fiút; tenni a céljai megvalósulásáért – Ön egyedül nem képes, tehetetlenségérzés, öngyilkos gondolatok gyötrik, akkor forduljon pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Üdvözlettel: Dr. Rostás Rita
Tisztelt Doktornő/ Doktor úr ! 14 éve élünk eggyütt a párommal, 2,5 éve megszületett az első gyermekünk. A gyermek születése óta,sajnos nem tudok annyira odafigyelni a férjemre mint eddig. A férjem 36 én pedig 32 éves vagyok. Időközben kiderült,hogy a férjem megcsalt egy 19 éves hölggyel. Ekkor elköltözött. Én még mindig szeretem a férjem de ő azt mondta,hogy a viselkedésemmel kiöltem belőle a szerelmet. Kb. 1,5 hete vagyunk külön és azt mondta,hogy ő így jól érzi magát,nyugodt stb.. viszont amikor beszélünk ideges és feszült. Amikor rákérdezek az újrakezdésre azt mondja,hogy amíg nem tud rájönni arra miért ideges amikor beszélünk addig ennek nincs értelme. Ő közben folytatja viszonyát a hölggyel és nem tudja mit érez iránta. Velem viszont rideg és visszautasító. Amióta tart a viszonya azóta mondja érezteti,hogy nem szeret,engedjem el,felejtsem el. Viszont olyat is mond,hogy lehet hogy 2hónap múlva ráfog jönni,hogy mégis csak velünk szeretne lenni. Ön szerint van esély az újrakezdésre
Kedves Andrea! Az utolsó kérdésére válaszom röviden igen, van esély arra, hogy újrakezdjék a kapcsolatukat. De esély arra is van, hogy a szakítás végleges legyen. Meglehetősen tipikus, hogy a gyermek megszületése után az anya idejét, energiáját annyira leköti a pici, hogy az apa kiszorul, elhanyagolva érzi magát a családban. Előfordul, hogy a helyzetre válaszul az apa a külvilág felé nyit, és ott keres „vigasztalást”, megerősítést. Ott éli át, hogy ő is fontos, hogy tud még hódítani, a középpontba kerülni. Kedves Andrea, ne értsen félre, csak magyarázatot próbálok keresni, nem akarom Önt, de a férjét sem egyedül hibáztatni a kialakult helyzetért. Nem tudom, milyen jelzéseket adtak le egymás felé, kértek-e segítséget, amit a másik nem tudott, vagy nem akart megadni. Az, hogy a férje feszült és ideges, amikor Önnel beszél, jelezheti, hogy bűntudata van, de lehet válasz az Ön felől érkező sürgetésre, hogy ne csinálja ezt, térjen vissza a közös otthonukba. A jelen helyzetben is nagyon fontos lenne, hogy tudjanak egymással beszélni, de azt feltételezem, hogy a sérelmek, a megbántottság, az esetleges bűntudat, vagy kétségbeesés mind gátolják a kommunikációjuk hatékonyságát. Azt ajánlom, forduljanak szakemberhez, akár ezen az oldalon keresztül, vagy keressék fel a közelükben működő Gyermekjóléti Központot, ahol ingyenesen is rendelkezésükre áll a pszichológus. A szakember hozzásegítheti Önöket ahhoz, hogy eldönthessék, adnak-e újabb esélyt kapcsolatuknak, milyen elvárásaik vannak, azok mennyiben tekinthetők reálisnak, mikor, miként tudják esetleg új alapokra helyezve ismét felépíteni a családjukat, illetve segíthet kialakítani addig is, az új szülői szerepek jellemzőit. Hiszen Önök, felbonthatják ugyan a házasságot, de gyermeküknek továbbra is a szülei maradnak, apa és anyaként ezentúl is együtt kell működniük. A pszichológus adhat tanácsot abban is, hogy a talán csak átmeneti elválás alatt, a lehető legkevésbé rendüljön meg a gyermekük biztonságérzete, bizalma. Kívánom, hogy sikerüljön mielőbb mindhármuk számára elfogadható megoldást találni! Dr. Rostás Rita
Tisztelt Uram! Köszönjük a megkeresést! A Petz Aladár Megyei Oktató Kórház Addiktológiai Gondozó és Szakrendelésére (9023 Győr, Vasvári Pál u. 2-4.) a következő telefonszámon tud bejelentkezni: +36-96/503-301. Honlapjuk szerint (http://www.petz.gyor.hu/pszichiatriai_osztaly) alkoholbetegek kezelésével is foglalkoznak. Amennyiben a járóbeteg ellátás nem kellően hatékony, mód van a kórház fekvőbeteg részlegében is folytatni a gyógyulást. Sikeres megküzdést a problémájával! Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
Tisztelt Pszichológus. 26 éves férfi vagyok a problémám az hogy szinte teljesen híján vagyok az empátiának. Ez kezdi nagyon súlyosan rányomni a bélyegét a kapcsolatomra is.
Kiskoromban elköltöztünk és az új iskolám teljesen kiközösített. Mint a diákok mint a tanárok. 14 éves koromban teljesen elzárkóztam az emberi kapcsolatok elől (gyűlöltem az embereket) ezt a környezetem félre értette. A tanáraim azt hitték csak csendes és komoly vagyok pedig csak undorodtam az emberektől. Úgy 16 lettem amikor felismertem hogy furának kezdenek tartani ezért elkezdtem lemásolni a környezetem viselkedését adott helyzetekre. Ezekből annyi jött össze hogy elmúlt a gyanakvása mindenkinek. 18 voltam mikor először lettem szerelmes de ez katasztrófálisan végződött és megint a padlóra küldött. A mostani barátnőmmel 25 évesen jöttem össze. Tudattam vele a problémámat az empátiával kapcsolatban de sajnos nem javul a helyzet és neki is kezd elfogyni a türelme. Szeretnék megváltozni de nem tudom mit csináljak.
Kedves Gergő! Abból, amit leírt, nem derül ki, hogy mire alapozza azt, hogy hiányzik Önből az empátia. Olyan dolgokról számol be, amelyek előfordulhatnak átlagos vagy annál magasabb szintű empátiával rendelkező személyekkel, reakciói az ismertetett helyzetekre természetesek lehetnek. Az, hogy kisiskolásként, költözés következtében átélt veszteségélményt követően, nem tudott egy új közösségbe beilleszkedni, mutathatja épp azt, hogy az átlagnál érzékenyebb, jobban „veszi” a környezet – itt most – elutasító jelzéseit. A gyerekek gyakran bántják, közösítik ki azt, akit valami miatt furcsának, másnak találnak, ehhez elég ok az idegenség, a helyi szokások ismeretének hiánya. Az persze nagyon sajnálatos, hogy az új közösségben nem talált segítőre sem a gyermekek, sem a tanárok között. Nem ír a családjáról, de a kialakuló embergyűlölete, elzárkózása azt jelzi, hogy ők sem tudtak támaszt nyújtani. Tehát nehéz helyzetbe került, de talált kiutat. A serdülőkor sokak életében jár együtt vívódásokkal, tépelődésekkel, ez az életszakasz a keresésről szól, szeretnénk tudni, hogy milyenek vagyunk, és közben keressük a mintákat is, hogy milyenné szeretnénk válni. Ezt a próbálkozást írja le az Ön 16 éves kora körüli stratégiája, aminek a sikere, vagyis az, hogy innentől kezdve már nem tekintették különcnek, jelezheti, hogy képessé vált – valamilyen szinten – elfogadtatni magát, beilleszkedni. Aztán jött az első szerelem, ami nagyon gyakran végződik „katasztrofálisan”, nem ritka, hogy „padlóra küldi” a jobban szerető, kötődő felet. A párkapcsolatokban való viselkedést is tanuljuk, az első próbálkozások sikertelenségéből nem kéne messzemenő következtetést levonni. Ilyenkor részben „képtelenség” megfelelni az idealizált, másikra vetített képnek, részben az érzések intenzitásának hullámzása sincs általában összhangban a két fél között. Az, hogy most mi a gond, mi az, ami miatt a barátnőjének fogytán a türelme, nem derül ki a leveléből. Ha mindkettejük számára fontos ez a kapcsolat, kérjenek segítséget együtt párkapcsolati konzultációval is foglalkozó pszichológustól.
Kedves Gergő, azonban ha továbbra is úgy véli, Önnel van valami baj, és barátnője nem nyitott a tanácsadásra, érdemes egyedül is pszichológushoz fordulnia. Minden jót kívánok: dr. Rostás Rita
Kedves Szakértő!
Több mint egy és negyed éve vagyok párkapcsolatban.Mindkettőnknek ez az első párkapcsolata.Én 32 éves a párom 35 éves.A párom jelenleg a szülők lakásában él,akik kimentek vidékre lakni és ő a városi lakásukban maradt.A páromnak jelenleg van egy saját lakása kiadva.Én egy iskola kollégiumában élek.Heti kétszer alszom ott, amikor a párom szülei hazajönnek a páromhoz.Előtte én egy hotelszobában laktam.Nehéz anyagi körülmények között nőttem fel.Az anyum tele van hitelekkel. Nekem nincs lakásom és közfoglalkoztatottként nem tudok magam megélni.A páromra szorulok sajnos.Öt éve depresszióban szenvedek.A megismerkedésünk után néhány hónappal súlyosbodott.Erős nyugtatót Frontin és antidepresszánst szedek.A kapcsolatunk nem volt felhőtlen,de a párom kitart mellettem. Pánikrohamok,hiszti és szorongás.A párom szüleitől féltem mindig,ugyanis házasság előtt nem nézok jó szemmel az összeköltözést. Most a párom eldöntötte,hogy összeköltözünk,de félek.hogy a szülők megtiltják.köszönöm
Kedves Virág! Engedje meg, hogy a válaszadást kérdések feltevésével kezdjem. Azt olvasom, hogy a párja döntött az összeköltözés mellett. Ön is ezt szeretné, vagy Ön csak alkalmazkodik? Beszélgettek már az összeköltözésről, arról, hogy ez milyen változásokat jelentene? Mondta neki, hogy fél? Azt meg tudja fogalmazni, hogy mitől fél, mi az, amit fenyegetőnek él meg? A szülők bántásától vagy az anyagi biztonság megrendülésétől tart? Esetleg attól, hogy ezzel megszűnik annak a lehetősége, hogy Ön baj esetén „elmenekülhessen”, visszatérhessen a kollégiumba? A jelenlegi helyzethez mit szólnak a szülők? Mit jelent, hogy a párja szülei megtiltják? Furcsállom a megtiltás kifejezést. Egy 35 éves felnőtt már nem a szülők engedélyét szokta kérni, hanem megbeszél velük dolgokat. Azonban, ha a párja terve a szülők lakásában való együttélésre vonatkozik, akkor lehet alapja a félelmének, az ellen jogosan tiltakozhatnak a
szülők.
Azt tanácsolom, hogy beszéljenek nyíltan egymással. Ha mindketten szeretnék szorosabbá fűzni a kapcsolatukat, ha úgy érzik, hogy együtt elég erősek ahhoz, hogy az esetleges nehézségeket is megoldják, akkor felnőttként vállalják fel a család többi tagja előtt is a döntésüket. A terveikről egyeztetessenek a szülőkkel. Lehet, hogy támogatják Önöket, lehet, hogy nem. Sok olyan hosszú távon jól működő kapcsolat van, melyben egyik vagy mindkét fél szülője ellenezte eleinte valami miatt a fiatalok választását. Ha bíznak egymásban, ez is csak egy azon problémák sorában, melyeken közös erővel túl lehet jutni. Kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk a határokat. Egyértelműen jelezzék a szülők felé, hogy mibe nem engednek beleszólást, mi az, ami nem kérdéses az Önök számára (pl. egymás választása), ugyanakkor legyenek figyelemmel az ő érdekeikre is. Nem kötelesek anyagilag támogatni felnőtt gyereküket, nem várható el, hogy hozzájáruljanak ahhoz, hogy az ő lakásukban lakjanak. Talán lakhatnak párjának a lakásában, ami bevétel-kiesést jelent, de dönthetnek úgyis, hogy egyelőre közösen bérelnek egy lakást, vagy várnak még az összeköltözéssel. Sokféle elfogadható megoldás lehet, de csak akkor van esély arra, hogy meg is találják azokat, ha egyenrangú félként képesek beszélni egymással az érzéseikről, a félelmeikről, a vágyaikról, a terveikről. Sok sikert kívánok hozzá! Ha pedig úgy érzi, hogy ez egyedül még nem megy, beszéljen kezelőorvosával, próbálják megtalálni mi válthatta ki egy éve depressziójának súlyosbodását, lehet-e köze mostani bizonytalanságához. Illetve közösen is kérhetnek segítséget családi konzultációval foglalkozó pszichológustól vagy mediátortól is. Üdvözlettel: dr. Rostás Rita
Azzal a kérdéssel fordulok Önhöz, hogy kislányom nem alszik a bölcsődében. Egyszerűen fél óra alvás után felkel dudorászik, kimegy pisilni 2x3x, vagy engem (anya) szólít folyamatosan. Én itthon hiába mondom hogy aludjon bent, ez nyilván semmit nem ér. 1 éve jár bölcsibe, és ez a probléma azóta van. Lehet hogy nem fárad le eléggé?? Vagy ez normális?
köszönettel egy anyuka
Kedves Anyuka! Az utolsó, kicsit kétkedő, a normalitásra vonatkozó kérdése utal rá, hogy maga sem tudja, miként kezelje a helyzetet. Feltételezem, néha úgy érzi, ez legyen a legnagyobb gond, máskor viszont elbizonytalanodik, hátha valami fontos tünet, esetleg valaminek az előjele. Abban teljesen egyetértünk, Ön otthon valóban hiába mondja, hogy aludj a bölcsiben, ennek így nem lehet hatása. Ön a fáradtságot emelte ki. Ehhez, én hozzáteszem, hogy figyelje meg a kicsi alvási szokásait. Részben fontos lenne tudni, hogy ha otthon vannak, többet alszik-e délután, mikor fekszik le este, illetve mikor és hogyan kel reggel. Amennyiben az otthon töltött délutánokon is ilyen keveset alszik, illetve magától, frissen ébred reggel, akkor úgy néz ki, hogy ennyi az alvásigénye. Ez esetben azon lehet még gondolkodni, hogy az esti fektetést akarják-e, lehet-e egy kicsit késleltetni. Ha reggel ébreszteni kell, nyűgös, nehezen tér magához, illetve hétvégén szabadság alatt sokkal hosszabbak az alvások, akkor a szervezete több alvást igényelne. Az, hogy alvás-időben pisilni jár, jelezheti, azt, hogy tart a bepisiléstől. Lehetett olyan élménye, hogy vagy ő, vagy más a csoportban bepisilt, kellemetlen volt, szégyellte magát. Előfordulhatott, hogy megszidták őt vagy mást, néha elég egy-egy megjegyzés is, hogy ilyen nagy gyerek már nem csinál ilyet. Bár ahogy fogalmaz, a dudorászás nem igazán azt mutatja, hogy szorongva, aggódva ébredne a gyermek. Feltételezhető, hogy még a bölcsödébe kerülése környékén, akár véletlenszerű események következtében megtanulta, hogy érdemes felkelnie, mert extra figyelmet, egyszemélyes foglalkozást érhet el vele. A pisilés pedig az ürügy az ébren létre. Talán az anyuka is jobban siet érte, ha tudja, hogy pici gyermeke nem nyugodt alvással tölti az időt, így a korai ébredés azzal is összefüggésben lehet, hogy így akar hatni a családra, így sietteti a hazamenetel idejét. Úgy vélem, a gondozónővel beszéltek már a kérdésről, de ha még nem, feltétlenül tegye meg. Ha továbbra is nyugtalanítja a kérdés, a védőnőt is megkeresheti, illetve nevelési tanácsadóhoz, pszichológushoz is fordulhat, szívesen segítenek.
Ellenőrzött szakember dr. Rostás Rita Pszichológus